Aroff

illékony egyensúly borult meg az ösztönvilág által gerjesztett ordas hullámoktól. egy feszes bőrfelület, esztétikus arányok, szépen visszavert fényhullámok, ívek-kanyarulatok-domborulatok közelítőleg ideális térbeli eloszlása kirántotta alólam a racionalitás oly’ stabilnak hitt szőnyegét. hanyatt estem, és felfelé pillantva csak lábaközét vélem látni.

s mindeközben tudatom toporzékolva tenyerel minden lehetséges vészcsengőn, hogy valamelyik jelzés átmenjen a felborult rendszeren: ez már volt. és lesz még ilyen. és mint kiderült, a megszerzés örömén túl mást nem tartogatott, és a projekciókkal felkorbácsolt forró vágyról kiderült, hogy nem az enyém volt, más (társadalom?) kívánása mászott be a fülemen észrevétlen, vírusként felülírva a programot átvette az irányítást, én pedig nem kérdőjeleztem meg. beteljesült: űrt éreztem, magányt, megvetést.

fantáziálok melegedő tavaszi napsütésben, hogyan csobbannék egyet a meleg medencéjében. hogyan kényeztetném, adnám át magam forró ölelésének. beletúrnék hajába, megmarkolnám a tövénél, majd ereszteném, mintha homokot szorítanám, s térnék át gömbölyded ülepének felfedezésére. visszaidézem csípője igéző ringását, óh, mily’ hamvas, s közben évezredes mámorító mozgást mímel minden másodpercben!

hirtelen meghallom a vészcsengők zaját, és a mellette sugárzott üzenetek tartalmát. emlékezz! érzéssel, értelemmel egyaránt! és persze az örök logikai mantrám: egybefolyást követően pizzaként fogyasztanád tovább? roppant egyszerű igen/nem döntés, mely ésszerűen támogat, mintegy előrevetítve, hogy amennyiben önutálat, megvetés, személyiségből kifordulás történne, lehetőleg elkerüljem. érdemes nem beleesni ugyanabba a gödörbe.

fátyolosan járok-kelek. testben áthelyezem magam ide-oda, szellemben pedig projekcióimban fürdök, sokszor nyakig elmerülve. fellobbanás. hallom, amit beszélnek hozzám. látom, amit mutatnak. követem a napi rutinomat, teszem a dolgom. valaki beszél belőlem, válaszol telefonokra, levelekre, a párbeszéd panel is működik. és egyikben sem vagyok ott teljesen. egy virtuális valóságban merengek, és közben a kettes csakra magához ragadva az irányítást arra utasít: jelöld be. írj rá. találkozzatok ma. majdnem átverekedte a többszintű védelmi rendszeren, részint megvalósult akarata, noha érvelésének gyökere abban állt, hogy addig kell ütni a vasat, amíg meleg. sürget. eddigi tapasztalataim alapján kapkodás nagyon kevés esetben vezet Jóra.

a mihamarabbi találkozót racionálisan alátámasztottam: legalább eldől, meccs vagy kosár. ha már felkiabált ketteske hatoskának, utóbbi nem hagyta annyiban, és a palackpostába belegyűrte azt a gondolatot még, hogy a siettetés kétségbeesettséget sugározhat, ami kontraproduktív. természetesen ez ketteskét abszolút hidegen hagyta, igazából egyáltalán nem értette, mit hadovál hatoska. küklopsz világa végtelenül egyszerű: könnyezve kacsintani minél többször, minél több helyen. ebbéli felfűtöttsége ébredező természet környezetében fokozódik, és uralva a testet és tudatot addig nem nyugszik, míg akarata nem teljesül. legyen meg a te akaratod.

eszembe jutnak barátok történetei, melyek mintegy intelemként és tanulj mások kárán kijelentésre felfűzve győzködnek a vészcsengők virnyákolása közben, hogy volt már ilyen, és általában alulmúlja a várakozást, amennyiben eléri a beteljesülést. elmondom hangosan két embernek, mintegy magamnak mantrázva, hogy _nem_ _erre_ _van_ _vágyam, igényem, szükségem_.

jártamban-keltemben rábukkantam egy antikváriumra, melyet a térképeken nem jegyeznek. hetekkel később időt szánva visszamentem, és aprólékosan végigböngésztem minden a felhalmozott tárgyakat. kifelé tartottam, amikor a szemem sarkából egy napszemüveg megfogott. három utcára jártam, hátraarccal visszamentem, ráböktem, ezt kérem. felpróbáltam, tökéletesen illeszkedett, nagyon kellemes kontrasztot adtak lencséi a világ fényeinek.

néhány hónappal később elhagytam. az út során induláskor megmaradt a mozdulat, hogy zsebbe teszem tokkal, majd órákkal később hazaérve sehol nem leltem. visszaemlékeztem, és amit fel lehetett kutatni – autó – megtették: nincs. de hol hagyhattam el? hol eshetett ki? hogy’ történhetett? újra és újra forogtak le a képkockák. szomorú voltam, elkezdtem keresni ugyanazt: biztosan kapható. visszamentem az antikváriumba, hátha ott találunk egymásra a következő napszemüvegemmel, netalán egy olyannal. hetek leforgása után meglett a típus, rendelésre kapható egy-két helyen, és újonnan háromszorannyiért adják.

belenyugodtam, hogy mennie kellett, azaz ösztökéltem magam, hogy hagyd, mennie kellett. rendeltem egy hasonlót, két hét epekedett várakozás után megérkezett: csodálatos! noha az elhagyott, az jobban illeszkedett. nem baj, ez van, így kellett lennie, van egy másik, ami nagyon jó. elfogadtam, és már-már a felejtés lassú, kiszámíthatatlan útjára került az események és történések zuhatagában.

és ekkor előkerült az autóból.