Aroff

bánatosan érzem magam. mit tegyen ember, ha szeretetét sárbatiprás, dorgálás, és koholt vádak áthatolhatatlan masszája fedi be olyannyira, hogy szemernyi szabad része nem sejlik át rajta? mi tegnap kívánatos volt, mára megvetett. mi tegnap ragyogott, ma pusztán egy kavics a kőfejtőben. mi támogató szóként szállt éterben, kéretlen ráolvasásként ért révbe: s amit szült, az zsebbe tartósan nem tehető. nézek magamra és magamba, noha nem nyilvánvaló, de tükröt kaptam. élces, karcos, maró mondatok folynak le alkaromon, ujjamról elpárolognak, közvetlen a mennyezet alatt hangos buborékokba összeállva kipukkannak, és újra rám hullanak. remélni tudom, hogy az anyagmegmaradás törvénye téves – vagy örökké e körben égek.

amikor a magyar nemzet abba a hitbe ringatja magát, hogy egy más színű, csomagolású, és mint ilyen eltérő fényvisszaverő tulajdonságú egyén és esetleg csoportja elhozza a paradicsomot, nagyobbat nem tévedhetne. ez mindig így ment, és így megy: kiáll az egyén, és az előző egyén felkoncolását ígéri. és ezután minden rendben lesz, főleg az, ami most egyáltalán nincs rendben. a szélsőség szélsőséget szül. a naivitás naivitása: méretes trágyadombok esetén a legnehezebb megfogni a meleg hígfost, úgy, hogy látványos és eredményes legyen a művelet. a változáskor pedig több példa alátámasztja, hogy semmire nem kell számítson a leváltott, már ami a retorziót, elszámoltatást, és felelősséget illeti.

de ezt újra és újra megígérik, mert ennyire vágyunk, álmaink már rég nincsenek. legyen minden jobb! a fantáziátlanságot és konokságot a rengeteg, egy az egyben másik országtól átvett jelenségek, működésmódok, eljárások mutatják; melyek lehet, hogy felszínen kísértetiesen hasonlítanak a külföldi ihletadóra, tartalmában mindannyiszor messze alulmúlják azt, amolyan hitvány másolat, látszat, melyet jobban megkaparva lehull a fátyol, és mögötte nincs semmi. se koncepció, se vízió, se terv, se adaptálás, se kidolgozottság. leterítem a bélsárt egy csillogó lilás selyemkendővel.

mindig a másikat másoltuk, vagy tőle megvettük, egyszerűen lusták vagyunk gondolkodni, tenni, dolgozni. noha a jól megérdemelt pihenés kemény munkát követően élvezhető igazán, erős hegymenetet meredek lejtő követ; inkább választja a meleg posványt, ahol nincs ingadozás & nem történik semmi, így igazából a pihenés nem pihentet igazán, mert hát sosem tudtam meg, mit jelent az igazi munka. változástól rettegés, bezár egy munkahely száz év után – kész csoda, hogy ilyen heves időket átélt eddig – mindenki mehet a szélnek. ki a hibás? bárki, illetve rajtam kívül mindenki. mit tehetek? semmit, itt a világvége. átképzés? tanulás? költözés? nem, a kurva anyját az államnak, tartson el!

az állam hosszú évtizedek óta közmumus. nem hiszünk benne, nem tartjuk össze, nem szolidaritunk, de amikor baj van, virnyákolva kopogtatunk segítségért. elhisszük a látványt, és mindig-mindig ráfogjuk egyik vagy másik politikai szereplőre vagy garnitúrára: ezeket magunkból állítjuk ki, parton hömpölygő-göndörödő hullámként kivetjük őket népünk tömegéből, mint leg…alkalmasabb? -rátermettebb? -ügyesebb? -hazugabb? -önzőbb? maga alá hajtja az államot, mint igába a barmot, hogy az majd – természeti, ipari, gazdasági tőkéjével – kiszolgálja az egyre növekvő életszínvonalát egy egészen szűk rétegnek, és ezzel arányosan lejjebb taszítva a létminimum környékén tengődők napjait. a szociális háló olyan, mint a párszáz lelkes falu focikapujának hálója: itt-ott meg van varrva, helyenként komplett új darabok vannak betoldva, és van, ahol labda átmérővel összemérhető hiányok tátonganak. akkorák, hogy egyes emberek kiesnek vétlenül az ellátórendszerből, majd az utcán kapják az első józanító pofont a közterületestől, amiért négy csomó retket próbált eladni a járókelőknek kedd délután.

mindenben a minimum van benne – és beletéve – hogy éppen működjön, de persze megbízhatatlanul és kiszámíthatatlanul. mintha mindez ráadásul szándékosan lenne így, hiszen egy jól működő országban még elkezdünk – illetve jobban ráérünk – gondolkodni érdemleges témákon, ügyeken, fejlesztéseken, változtatásokon, merünk és képesek vagyunk egy jobb országot álmodni, mint ami most van. helyette sopánkodunk egymásnak, hogy milyen rossz a vasút. és ennyiben megáll a téma.

fejben indul el, pont úgy, ahogy az az irdatlan mennyiségű önsorsrontó, negatív, sztereotipikus gondolat, melyek minden ismétléskor folyamatosan továbbélnek és átszármaznak. hányszor hallottam azt, hogy majd kihal a kádárista réteg, és akkor minden jó lesz! mi naiv, hiszen a mantrák szálltak tovább nemzedékről, lám, ugyanaz a szellemileg egysíkú, korlátozott, zárkózott, paranoid, önmagára nézni képtelen, de csak önmagára gondolni képes, rövidlátó, jogokkal hadonászó és kötelességeket nem ismerő, felelőtlen gyermektársadalom van Kádár és rendszerének halála után harminchat évvel is. várjuk atyuskát, hogy majd megsegít és megold mindent, dehogy hiszem el, amit mond, dehát nincs jobb…nekem annyi dolgom legyen, hogy behúzom az ikszet négyévente.

a magyarság nem találja magát és szanatóriumért kiált némán és bénultan, hogy kiheverhesse az elmúlt százötven évet; hiú ábránd, hogy valaha pihenni lehet majd tét nélkül, és hogy elkerülhető lenne a szellemi rendszerváltás, amit vért izzadva próbálunk a kamrában tartani a maga vélt és valós kellemetlenségeivel, velejáróival, konzerválva – azaz újramelegítve – egy régi, jól bevált működésmód-keveréket, melynek kazánházába orrot befogva dobjuk a szenet.