AI-ron behatás emberek felnőtt idea képes kérdem nyelv random srófa velem virtus zen zsibbasztó
↑ témák
utolsó ↓
-
van egy ötletem!
szeretnénk valamit, sőt, lehetőleg mindent! pénzünk kevés van, azt felelőtlenül szórjuk, amitől kétségbeesünk, és még kevesebbet költünk, szóval olcsón kellene megoldani, lehetőleg ingyen. és legyen jó minőség!
ötletemberek vezette hely halálra ítélt: elszakadva teljesen a gyakorlati valóság síkjától szállnak lámpagyúlásról-lámpagyúlásra, pont, ahogy a legyek. utánam a vízözön! vagyis nincsenek alapozott pillérek, tervek, csak néha összetettebb ötletláncok, melyben a láncszemek között lévő hiátusok már önmagában felkiáltóak. bizonyítani kíván? megfelelni? szeretve lenni? jó, utóbbi univerzálisan érvényes.
kreativitásban határtalanok. meggyőzés-technikájuk fondorlatosan leleményes, persze, személyisége válogatja a hozzá illő fegyvernemet. elképesztő ötleteket mernek az óceánból láthatatlan csápjaikkal, és azokat verbalizálják. beszélnek. kezdet és vég nélkül, lehengerelnek, átütnek betonfalat, egyedül kivágnak egy mamutfenyőt – SZÓBAN.
a gyakorlatiasság, épített világ, természet, környezet visszarettenti a fehér cápát egy csigaházba. repedezik a csigaház szürreális lakójától, és átlátni a hiátusokon: egy ember, aki fél. kicsit az élettől, kicsit magától, kicsit a léttől magától. látja körülötte a láthatót, mégsem képes kapcsolódni vele. érti, de nem érti.
szoksz vagy szöksz?
-
késtél tán?
-tudod, én azt gondolom, nem róhatom fel neki, hogy ezúttal ő késett a találkozónkról két percet, mert az elmúlt tíz alkalommal én késtem félórákat, és ezt az utolsó pillanatban kommunikáltam.
-szerintem meg említheted. nem rónám fel, azt indokolatlannak tartom két perc esetén, viszont ha magadhoz viszonyítasz – ami érthető – akkor valójában elszakadunk az ideától, magától a rajtunk kívül álló jelenségen, ezesetben a találkozótól, melynek szent és sérthetetlen egysége az egyhelyen, egyidőben létezés a fizikai térben, és az egység szentségének tisztelete, ha megbeszélt időben, a megbeszélt helyen egyszerre jelentek meg.
és ha szétfutnak terveid, kommunikálod a változást, kezeled a helyzetet.
-
szívességek hálójában
ha egy országnak nincs identitása, személyenként úgy jelenik meg, hogy nem húzzák meg határaikat. kölcsönadod a láncfűrészt? múltkor odaadtam a sövényvágót. eszkalálódhat értékesebb, jelentősebb tárgyak, szolgálatok, segítségek irányába, és akkor már valójában késő: az elsőnél kell precedenst teremteni, és nem-et mondani. a számító elme e tekintetben félrevezet, úgyis kreál valamilyen magyarázatot, lehetséges jövőbeli eseményt, lehetőséget, amikor visszakérhetem. persze belevághatnék innen is páciensbe: érdekből cselekszem “jót”? és azt hiszem, hogy ez majd nekem is jót okoz…?
munkavégzés tekintetében ugyancsak rendre deficites határokkal találkozom. tudom, szombat este van, de belefér még a konyha lekövezése után, hogy esetleg a bojlert is megnézd? fontosnak tartom ismételni: kérdezni bármit szabad. és ugyanígy szabad nem-et mondani, vállalva annak következményeit (mindig van, csak néha kevésbé fáj). persze, megnézem, de az plusz tízezer. ok-okozat, akció-reakció: az időt, figyelmet meg kell fizetni, legyen szó bármilyen tevékenységről. ennek tagadását behatóan, mélyreivódva gyakoroljuk évszázadok (?) óta itthon. s közben újra és újra rácsodálkozunk, hogy kilóg a fenekünk egy szakadt nadrágból, miközben pezsgővel koccintunk. gyere, megoldjuk okosba!
a héten egy munkámban az ügyfél emberei, ahova rendszeresen betérek, és váltunk néhány mondatot, próbáltak rávezetni furmányos, duplán burkolt utalásokkal és máskor pedig teljesen általános kijelentésekkel: nagyon szeretjük a gumicukrot. a kollégáid nagyon jófejek. aha, szóval azt sugallja, hogy nekem hoznom kellene gumicukrot nekik. átvillant az agyamon, hogy hányszor álltam ugyanazon pult egyik felén korábban úgy, hogy tíz-tizenöt percig egyetlen ember nem nyugtázta jelenlétem, mindenki rettentően enerváltnak és elfoglaltnak tűnt. vagy az, hogy két héttel korábban felhívtak, hogy amit vittem, nem találják. a rendszerben bizalmatlanság ül, ember és ember közt semmiféle csiríz nincs, engem is kóstolgatnak hónapok óta, így minden ilyen átadást dokumentálok papíron. vagy az a merő undor, néma csenddel párosulva (ebbe a köszönés hiánya is beleértendő), mely ugyan nem rólam vagy nekem szól egyik-másik ottani munkatárs irányából, de mégis érzem, hogy nyirkos és hideg a levegő körülöttünk. vagy amikor bementem elszámolni-leltárazni, és fogalmuk nem volt, hogy amiket keresek, hol vannak. és akkor visszajött a szempillantással korábban beérkező mondat, és a jelentésének dekódolása: hozzak nekik gumicukrot. lehet, hogy cukorfüggők, és az elvonás tüneteit láttam…?
ez az össznépi keresztül-kasul át- és behálózottság terhe redukálja olykor a mozgásteret zérus közelébe. mindenki függ valakitől, a másiktól, eladta a lelkét, elígérkezett, majd lesz egy visszautasíthatatlan kérésem később, megfelelés, kényszeresség, határok nélküliség. és ezek a szívességek általában tárgyi vagy dologi eredetűek, hisz’ mindig, immÁron legalább kétszáz éve mindig ugyanaz az alaptézis: ebben a földrajzi régióban nincs pénz. (spoiler: van, csak elképesztően hatékonytalanul, önösen, szűklátókörűen kezeljük.) tehát a pénz mozgása, forgalma alacsonyabb, feketébb, az állam mindent adóztat, hogy valami becsurogjon (szétosztása, felhasználása külön téma lehetne), nagy az adóteher, az emberek nem szívesen fizetnek ennyit (itt a kultúra is megszellőzteti jelenlétét), az ország bizonyos részei erősen fejlesztendők, de “nincs miből”. és ezért lassabb eljutni A-ból B-be, mint az indokolt a kor vívmányaival, minden egy kicsit szakadt, és ez a romkocsmásság ráül mindenre és mindenkire.
még hosszabb is lehetne a kígyó farka, amibe beleharapva pörög a világűrben megállás nélkül, de meguntam gondolkodni ezen.
-
jó? rossz?
úsztam évtized hosszban harminchármasban és ötvenesben, hason és háton egyaránt. egy dekád alatt rengetegszer a hátam közepére kívántam az iskola után, hol esténként, esetenként futással kiegészítve, rövidebb ideig triatlonként elütni a szabadidőmet – amikor mások mondjuk az ellenkező nemmel ismerkednek. ehhez valahogy társult a megvetés és undor egyvelege, régebb az úszómedencék óriási víztömegét kevésbé temperálták, így igen rövid volt a víz hőmérséklete. ki szeret téli hidegben hidegvízbe ugrani?
ugyanakkor megfigyeltem, hogy az első százméter maga a kénköves pokol hetedik bugyra alatt helyezhető el, és ötszáz méter után abszolút bemelegszenek az izmok, és akkortól lehet (szabad) meghúzni, ésszel, persze. egyórás és körülbelül kétezerötszázméter ingázást követően mintha újjászülettem volna minden egyes alkalommal. rendelkezem egy olyan izomzattal, ami széleskörű mobilitást képes adni, rugalmas, és fejleszthető.
jó volt iskola után ezzel tölteni két-három órát? rossz, hogy vannak önellátásra alkalmas izomzatom, ha kell tudok futni, mászni, úszni? jó volt kimászni a medencéből? rossz volt beugrani? akkor most jó úszni vagy sem?
-
azér’ a víz azúr
Álmomban vízcsepp voltam, osztható, osztott, mégis egy. Öntöttek milliórészre, elosztva maradtam teljes egész: minden bennem van, létezem. Szemléltem azonos társaim, néha egymásra gördítettek minket szinte végtelen: egyszer óceánban voltam hullámrész, máskor szomjat oltottam, megint máskor jégbe fagyva olvadoztam. Nem tudtam, hogy én vagyok, vagy ő van, és mi vagyunk – ezek a kérdések alattam és rajtam kívül álltak. Zuhogtam alá hegyi patakban, és vizeletként távoztam egy fára, hogy gyökérzetén felszívódjak, elpárologjak, felhőben megüljek, majd lehűljek, aláhulljak. Összegyűjtöttek, elegyítettek mással: ezek mind hatottak rám, és nem változtattak meg. Majd valami ősi történt, szétszakítottak: magam is rácsodálkoztam, milyen erő rejlik bennem, és mit szabadítottam a világra.
Egy távoli, másik dimenzióban felbukkant valami egészen más. Két, eltérő izzó-sugárzó tűzgömb. Más fényreflexió: szín; forma, különböző kisugárzás, eltérő alapmotiváció és belső. Ő van, ők vannak, ez alattuk és rajtuk kívül áll, megkérdőjelezhetetlen számukra: bezáródtak egy lehatárolt részbe a térben, melynek nagyobb hányada én vagyok, és amivel elkülönböznek egymástól és meghasadnak magukban. Tömegével vannak, s csak ritkán látni azonosat belőlük: mind egyediek, egyszeri, megismételhetetlen létezők az idő fogságában. Sokasodó, élénken zsizsegő-hemzsegő, teremtésre-rombolásra képes félistenek, akik valahol, valamiben teljesen egyek, azonosak és ezt ők általában nem látják. Áramlanak, hol egységben, hol megosztva: egyszer milliók, másszor egyedek. S kettéosztottságuk fakasztotta szorongást rászabadítják mindenre: engem is osztanak elemeimre, s csodálkoznak, mit szabadítanak a világra.
Szemléltem vízcseppként, csodálkoztam emberként.
-
Anyu Nincs Itthon
Anyu elment. azaz nem, itt van, köztünk jár, de el lett némítva. hangja ugyan hallható mégis, de nem kíváncsi rá senki. asszony, hallgass! szeretné elmondani, azaz már nem is tudja, hogy szeretné vagy nem szeretné, inkább érzi, hogy szólása van: inkább kell, mintsem érdemes. *csattan a pofon* évtizedek, történelmi korszakok kitartó (gy)alázása, elnyomása, meg nem hallgatása, negligálása, kihasználása, megszégyenítése nyomait és terheit cipeli, s ezek nyomása alatt már szólni nincs kedve: behódol, hogy kegyelmet nyerjen.
és mindeközben látja, hogy Apu nem képes egyedül egységet alkotni, racionálisan akarja érteni azt, amit érezni lehet: ha képes rá. csak törtet, hajszol, felfal, elfogyaszt, önmaga vesztébe rohan és közben veri mellét sakálként üvöltve, igazát sulykolja minden porondon. egy elveszett, egykoron elhagyott gyerek felnőtt testet öltött, és akár funkcionál, akár nem, magányos bántottságával tölti ki az űrt énje és viselt jelmeze közt. egy valamit mégis kinőtt a felnőtt gyerek: az őszinte kíváncsiságot. erőnek erejével tart fenn látszatot, melyben megtűri Anyut, használja Anyut: belógó vendégként kéri a svédasztal szufléit, viszont visszautasítja a mosogatást.
Anyu Nincs Itthon. bárhova léptem eddig, hideg számítás, álság, ármány, áskálódás, bizalmatlanság, egyéni érdek, együttérzéshiány csap arcon előbb vagy utóbb. persze, volt, van kivétel. nincs közösség, mégcsak köz sincs, magányos farkasok kóricálnak ideig-óráig tervvel és céllal erre-arra, hogy aztán amikor saját lábukon valóban meg kellene álljanak akár többen, megfutamodjanak némán az egyedek: amikor elszántságot, erőfeszítést, hajlandóságot kell tanúsítani, résztvenni. nincs felelősségvállalás, de folyamatosan felelőst keresnek, terelnek, hárítanak, magyaráznak, kendőznek. mint egy kisgyerek. nincsenek gesztusok, előregondolkodás, önmagáért fellépő majd elillanó kedvesség (annál több érdek), nincs gondoskodás, törődés, türelem és figyelem. zsongó dongók repkednek az utcán, és ha összeütköznek, hadakoznak. és ezek az egyedek ugyan egyek, mégsem egységek: nincsenek egyensúlyban magukkal és környezetükkel. Anyu megértő ölelése vagyok.
-
regresszió & inflexió
Valahogyan mennyien éreztem magam 2022. tavaszán: könnyednek, légiesnek, függetlennek, szabadnak. Aztán a nyár végére átváltott egy kevésbé felemelő és megtartó állapotba. Azóta sokszor regresszáltam – azaz próbáltam – oda, hogy mégis, mi tette olyanná azt akkor és ott. Legutóbb néhány hónapja, lévén negyedik éves forduló. Ha valami nem működik változtatások tömkelegét követően, regresszálok egy pontba, amikor úgy éreztem, rendben volt: visszatérve – legalábbis részlegesen – megkísérlek egy másik ösvényen elindulni, remélve, hogy nem zsákutcában találom magam az élet útvesztőjében. Ha nincs precedensem, akkor minden érzékszervem kiélesítem, figyelek, hallgatok, kérdezek, szemlélek, példát merítek, adaptálok: bizonyosan előfordult már a világtörténelem folyamán mással hasonló, s akkor hogyan változtatott, járt el, mit csinált? mi hozott változást, kellemesebb létezést? Ha a választott út valóban úgy néz ki – ez általában utólagosan, visszatekintve szemlélhető tisztábban – hogy érdemi változásomhoz vezet, akkor inflexiós ponttá avanzsál: egy teljes törzsből történő fordulás az ellenkező irányba, valaminek a megértése, mégha megfogalmaznom képtelenség is most.
-
Cukuru
„ […] A szabad gondolkodás végső soron a saját testünk elhagyását is jelenti. Azt, hogy kilépünk testünkből, ebből a határokkal bíró ketrecből, lerázzuk láncainkat, és hagyjuk szabadon szárnyalni a logikát. Természetes életet adunk neki. Ez a gondolat szabadságának legmélyebb lényege.
* * *
[…] Az érzékelés önmagában teljesedik ki, nem jár valami külsődleges, konkrét eredménnyel. És nem is isteni áldás. Szavakkal lehetetlen elmagyarázni, hogy mi az. Nincs más mód, mint ténylegesen megtapasztalni. Csak egyet mondhatok: ha egyszer feltárult előttünk az igazság látványa, rettenetesen sekélyesnek fog feltűnni addigi világunk. Abban a látványban se logikus nincsen, se logikátlan. Se jó, se rossz. Minden eggyé van benne olvadva. És a fúziónak mi magunk is részesei vagyunk. Túllépünk a testünk szabta kereteken, létezésünk metafizikaivá válik. Intuíció lesz belőlünk. És miközben ez csodálatos érzés, bizonyos értelemben reménytelen is. Mégpedig azért, mert szinte a legeslegvégén megvilágosodik előttünk, mennyire jelentéktelen, mennyire mélységet nélkülöző volt eddigi életünk. És elborzadunk, hogy miként voltunk képesek egyáltalán viselni.”
* * *
„[…] A másik csoport a valóban önállóan gondolkodó embereké. Ezeket az arcokat békén kell hagyni. Őket jobb nem bolygatni. Minden rendszernek szüksége van elitre. És ezek az emberek előbb-utóbb vezető pozíciókba kerülnek, ha minden jól működik. […]”
* * *
„[…] Az emberi szívet egy másik emberi szívvel nem csak a harmónia köti össze. Sőt, éppen hogy a seb és seb hozza létre mély kötődéseket. Fájdalom és fájdalom által, törékenység és törékenység által születnek a kapcsolódások. Nincs csendesség, melyben nem rejlik fájdalmas sikoly, nincs feloldozás, melyben nem ömlik a földre vér, nincs elfogadás, melyhez nem kínzó veszteségeken át vezet az út. Ez rejlik a valódi harmónia mélyén.”
* * *
„Már egyikük sem szólt egy szót sem. A szavaknak itt nem volt erejük. Mint a mozgással fehagyott táncosok, csak csendesen ölelték egymást, és rábízták magukat az idő folyamára. Abban az időfolyamban összekeveredett a múlt, a jelen, és minden bizonnyal kissé a jövő is. Kettejük teste szorosan összesimult, a lány meleg lehelete szabályos időközönként simogatta a férfi nyakát. […]”
* * *
„Nem, én higgadt sem vagyok, és a saját tempómat sem tartom mindig nyugodtan. Az egész csupán egyensúlyozás kérdése. A súlyokat, melyeket cipelek, megszokásból ügyesen osztom el a mérleg alátámasztásától jobbra és balra, ennyi az egész. Lehet, hogy ezt mások hűvös nyugalomnak látják. Bár az tényleg igaz, hogy nem egyszerű művelet. Sokkal munkásabb, mint amilyennek látszik. És attól még, hogy beállt az egyensúly, az alátámasztásra nehezedő teljes súly egy szemernyivel sem lesz kisebb.”
* * *
Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei (Geopen, 2017)
-
hooosssszzúúúú
kifolyik belőlem terjengősebb – értsd: pár oldalas – írás, amelyek ugye kevésbé kompatibilisek ezzel a felülettel. memo: lehet, hogy itt az ideje ezt az oldalt újragondolni, átszabni.
ezek kapcsán úgy érzem magam, mint ahogy hatolok bele az egyre mélyülő láposba: mozgásm nehezedik, lassulok, alig-alig akad valami tartalmas. ha napokig elhúzom az összerakást, egyre halványul, egyre több kreált elem, kifejezés, mondat, bekezdés kerül bele. szóval amikor jön, akkor érdemes egyhuzamban több időt szentelni az átszűrésnek.
-
sensing generation
most az érzések feltörnek évtizedes, talán évszázados elnyomatásukból, rajtunk, embereken keresztül. tisztában vagyok vele, hogy régebben is felszínre törtek, de valamiko a huszadik század közepén magokkal együtt felszántottuk az érzések táptalaját. szüleim nem érezhettek, persze éreztek, és mindegyikre előforduló esetre ráült egy pót- vagy kényszercselekvés (személyisége válogatja, mennyi és milyen), esetleg beégett mondatot hány fel olyan mélyről, hogy maga is megijed.
gőzleeresztés zajlik. önismereti csoportok különböző, elsősorban érzésekre, érzetekre összpontosítva. hol mozgás, hol légzés, hol mindkettő, hol elmegyakorlatok révén. felnőttek ordibálnak és hisztiznek gyerekként egy Rákóczi úti nagypolgári lakásban a második emeleten hétfőn délelőtt. a margitszigeten táncolnak odaszegült emberek kétórán keresztül. két férfi egymást ríkatja, ölelkeznek, majd mosolyogva hajtják álomra fejüket feleségük mellett otthon. kisimulnak. tapasztalnak.
