AI-ron behatás emberek felnőtt idea képes kérdem nyelv random srófa velem virtus zen zsibbasztó

↑ témák

utolsó

  • random arc 24

    hatsávos út mentén állok átkelés előtt. harántosan szemben a hatalmas forgalomról tudomást sem véve csetlő-botló mozdulatokkal rohan felém egy huszonéves forma srác, bozontos fekete hajjal, szakadt ruhában. megáll előttem, mutatja markában a kétszázhúsz forintot, és kijelenti artikulálatlanul:

    • ennyim maradt repülőjegyre!

  • szabálykövetés

    feltételek, informálás, és a lehetőségek megteremtése hiányában, vagy csak részleges léte esetén felháborít, ha szabályszegésért büntetnek.

    ~ ha nem látom a közlekedési táblát és lámpát, mert ránőtt a fa, vagy az útburkolati jelet, mert teljesen elkopott, akkor tényleg hibás vagyok a közlekedési szabályszegésben?

    ~ ha a tankönyvben nem szereplő tudásanyagot kér számon az oktató, akkor tényleg én vagyok a hibás, hogy azt nem tudom?

    ~ ha a közvécé bankkártyás fizetési lehetősége nem üzemel, és nincs nálam apró amikor vizelnem kell, akkor tényleg én vagyok a hibás, ha a bokorban pisilek?

    ~ ha a vasúti menet- és kiegészítőjegyek rendszere halandó számára átláthatatlan és követhetetlenül bonyolult, ráadásul a vasúttársaság bizonyos vonatok minősítését (intercity, interrégió, személy, gyorsított, expressz…) ad-hoc változtatja, akkor tényleg én vagyok a hibás, hogy nem váltottam hely- vagy kiegészítőjegyet?

    “a szabályok nem ismerete nem mentesít a betartásuk alól”.

    de honnan kellene tudjam?

    tanár úr kérem, én készültem!

  • túlkomplikált

    nehéz a marketinges atomágyúk, lövészárkosok, mesterlövészek és tisztek garmadájában észlelni az életszerűtlen cselekedeteket, helyzeteket, materiális tárgyakat és eszközöket, túlbonyolításokat. mindig el van adva egy életérzés, ami a tudatosságot megkerülni (felülről?), és zsigerből kell, akarom. amúgy nem kell, minek. határ a hasznosság & kényelem közt olykor pengevékony. milyen értelmezésben hasznos?

    műanyagok, környezetre veszélyes, mesterségesen létrehozott javak. nyomtató-tintaparton. akkumulátor. okostelefon. a túlzottan összetett világban sok mindent magától értetődőnek veszünk: van otthon nyomtatóm, benne öt speciális kialakítású tégely (persze márkánként eltérő, így az 57 nyomtatógyártónak mind saját pótlékát kell megvenni), melyben halandó előtt ismeretlen összetételű művi vegyi folyadék lötyög, hogy aztán egy papírra digitális jelek alapján ki legyenek meghatározott rendben és mértékben porlasztva. majd mikor ez a tartály kiürül – sok esetben – nem lehet újratöltetni, hanem ki kell dobni, de veszélyes hulladékot, azonbelül is tonereket gyűjtő helyen (korlátozottan elérhető), ami külön energiát igényel. inkább bedobom az első kukáka (ez már level 1), vagy az első adandó helyen eldobom (basic level). de ugye a level 2 a felépített, szép, komplex életviteli rendszerben e régióban: használt tintapatron-gyűjtőpont egy nagyobb elektronikai áruház eldugott sarkában. mintha cél lenne, hogy minél macerásabb legyen és ne környezetbarát módon váljak meg tőle.

    az elektromos járművek akkumulátorai több száz anyagból épülnek fel, amik között renteget ritkaföldfém található, és egyéb speciális körülmények közt funkcionáló anyag. sok-sok ember mégannyi munkaórája van abban, hogy azt a roppant összetett, nehéz, és elektromosságot tároló szerkezetet összeállította, majd amikor ez az elsődleges célra használhatatlan lesz, lehet, hogy bontani kell. ami jóval macerásabb és lutribb munka, mint újként összerakni. előbbi esetben évek alatt a belső kémia megváltozott, ez-az esetleg rámelegedett egymásra, így bontani és tökéletesen szelektálni óriási (jelen ismeretek, vagy szándékok (?) szerint) nem automatizálható. az lehetne, ha kevesebb termék lenne, és persze a jelen gazdasági rendszerben ezt valahogyan tőkévé lehetne változtatni – magát a szelektálást. felveti az eltérő gazdasági mechanizmus bevezetésének kérdését, lehetőségét.

    betétdíjas folyadékhordozók. pet, alu, üveg; melyeket időről-időre bejön & kimegy divatból visszaváltani pénzért. szorgalmazva elvileg az újrahasznosításukat. ahogyan leadjuk őket, még meló van velük bőven: ha egyetlen csepp folyadék akár beleszáradva is van ezer palackban, a következő műanyagolvasztáskor szennyezett lesz a keverék, és mint ilyen, selejt. ugyanígy a címkékkel, kupakokkal, melyeket el kell távolítani. ohh, fun fact, nem rég kitalálta az egyik italgyártó, hogy a kupakok rögzítve legyenek mostantól a pet nyakához, vagy lehet, hogy egy frenetikus eu-s rendelet jött ki erre (?). fantasztikus így inni belőle, mert ha nem csapod kellően hátra, akkor orrba koccint emeléskor. egy példa az életszerűtlenségre.

    a hatványozott szint az elmúlt években lassan, apránként, szinte mérföldkövek vagy jelentős fanfárüvöltések nélkül vonult be a napjainkba: mindent, de mindent távol-keleten gyártanak. a mikronmérettől tonnán keresztül a holdig. mindez roppant olcsón (hogyan..), és baromi messziről kell idehozni, sok energiával. még jobban sarkall, hogy impulzív vásárlások kerülhessenek túlsúlyba.

  • gondolatok a képzeletről 2

    III.

    egy könyvnek teljesen átadni magam fantáziát igényel. előfeltétel a figyelem, mely idővel és akarattalanul is megszüli hozzá a kivetülését az olvasottnak. ez egyben az értelmezés és belehelyezkedés esszenciája. történetszálak, szereplők, helyszínek, találkozások; vagy éppen absztraktumok, fogalmak, eszmék, ideák viszonyrendszere, melynek átélése vizionálást serkent. hogyan képzelem el a szereplők megjelenését, viseletét, testtartását és -beszédét, hanghordozását?

  • hülyék paradicsoma

    vajon már a ~ban vagyok?

    meggyőződésem magamról, hogy átlagos intelligenciaszinttel rendelkezem, melyet a környezetem több alkalommal eddig átlag felettinek titulált: itt merül fel a relativitás, megélésemben a környezet átlaga került alacsonyabb intelligenciaszintre, és ezáltal kerültem egy felsőbb polcra. nem vagyok rest használni és edzésben tartani azt, amit kaptam: többnyelven gondolkodás, fordítások, számolások, rendszerszemlélet, releváns múltbeli tapasztalatok jelenbe forgatása és felhasználása.

    sok mindent tapasztaltam, és sok mindent nem, utóbbi esetén a képzelőerő esszenciális: mit tudok még tapasztalni? meg tudom-e fogalmazni, mit nem tapasztaltam, és hogyan tudom? akarom, szeretném, kell?

    vannak időszakok, amikor untatnak az emberek. nincs érdeklődés, nincs vonzalom, nincs vágy, nincs kölcsönös kíváncsiság-szikra, csak materiális, emberi, kisstílű önfényezés vagy önbizonytalanság, önös érdek, hatalom. vagy profaneitás: milyen mosóport vettél? hány éves az okostelefonod? milyen tokot vettél rá? mennyibe került az autód? kicseréltetted benne a dűzniket, amik elpempősödtek? persze, nem lehet mindig, mindenkinek a szférákban szállni.

    fáraszt a vég nélküli örök körök kötetlen kavargása, nem mintha eltérően működnék. csak két szempárt látok, aki megértésért, meghallgatásért, szeretetért szomjazik. valószínűleg ő is hasonlót állítana rólam. amikor az élmény, hogy a közös lét egyirányúságba torkoll.

    ha megmondom a tuti, ha nem mondom meg a tutit, ha meg is mondom és nem is mondom meg a tuti, akkor is mindegy. köszi Jaspers.

  • életkorok 2

    számos náción és egyénen megfigyelésem, hogy a nőneműek fiatalon szeretnek idősebbnek tűnni – de ajh! mily’ vékony jégen táncolva, csak épp’ annyival, hogy érettségem, frissességem, puhaságom fitogtassam – míg idősen törekednek fiatalabbnak, fiatalosnak kisugárzani. hogy ki fiatal, ki idős: egyéne és valóságpercepció, reflexió, régió, korszellem válogatja. te?

    mindez az anyagi világban például hajszínben mutatkozik meg. előbbi sötétebb árnyalatra, utóbbi világosabbra festi.

  • életkorok

    vélek kapcsolatot a korai meddőség és a fel-nem-nőttség között. előbbi alatt értek minden olyan elváltozást a nemi szerv(ek)ben, mely biológiai életkor és a nagy számok törvénye alapján deviancia: kéne működjön, de nem működik.

    hogy tizenkevés évesen a hormonháztartás szárba szökkenésével nedvesedni képes lábad köze: trivialitás. hogy tizennyolc- (hol huszonegy-) évesen az állam és a jog értelmezésében lesz a többség felnőtt: trivialitás. hogy szellemileg, érzelmileg mikor leszek fel-nőtt, erre ellentmondásos az emberi lét kimondatlan (de most leírt) követelménye:

    • Maradj mindig gyerek: rácsodálkozás; őszinteség; érzelemdússág; szókimondás; tisztaság; szendeség; naivitás; játékosság,
    • Nőjj már fel: realitás; anyagiasság; érdek; tagozódás-igazodás (hierarchia); önkontroll; tudatosság; értelem; önfenntartás; komolyság; felelősség.

    egymásnak ellentmondó viselkedések, melyeket egytestben kell megvalósítani. talán mérhetetlen szellemi gyorsasággal váltani közöttük, úgy, hogy már összemosódik a két, különálló halmaz eggyé…?

    egy gyerektársadalomban élünk, felnőttkorú emberek túlnyomóan. egy gyerek, mely még az óvóda, jobb esetben általános alsó tagozat szintjén tendál, hogyan szülhetne egy gyereket, ha még gyerek? az élet rendjével ellentétes, minthogy egy huszon-harmincéves nem tud nemzeni vagy foganni. s cáfolata ugyanúgy megjelenik: hány meg hány gyerek születik (született) gyerekek közé, s hoz(ott) puha embereket és nehéz időket.

  • gondolatok a képzeletről

    I.

    ha az ember nem képzeleg; álmodozik; révedezik, akkor nem lesz semmi. azaz de: sodródik. az események elszenvedője, a cselekmények, melyekben részt vesz, megtörténnek vele, passzív résztvevőként. hisz’ az idő fraktált pillanatai folynak tovább, akár beavatkozom, akár nem. kell hozzá egyfajta bátorság, hogy beavatkozzam, ezen attitűd tüzelőanyaga a fantázia, mely a gondolatok tömegéből meg-megcsípett, tovább cizellált vízió. egyénből indul és egyéni, de nem feltétlenül egyedi, és a kollektívát sem biztos, hogy elkerüli. hogyan legyen? mit szeretnék? és a kialakítás rögös időfraktáljaiban e két kérdés válasza, és így manifesztuma folyamatosan változik, csiszolódik: de van egy irány, egy elképzelés, egy ötlet, amely megvalósításra hajt.

    mindenki egyéniség akar lenni, ezért megvásárolja a reklám sugallta új lábbelit, sportautót, kortyol a jéghideg üdítőitalból. és ahogy egyre több és több hordja ugyanazon lábbelit, jár ugyanazon sportautóval, kortyolja ugyanazon jéghideg üdítőitalt; tömeges egyediségtelenség lesz. csordaszellem, neki is ilyen van, nekem is ilyen kell: nincsen saját fantáziám, nincsen saját ízlésem, nincsen saját vágyam. azt ígérték, egyéniség leszek az új cipővel. valójában soha nem voltam előtte sem, ha addig terjedt fantáziám, hogy valaki messziről megnyugtasson: ettől majd igen.

    A Jaspers-féle “ez-nem”-út /én vagyok a kezem? nem. én vagyok a szemem? nem. én vagyok a testalkatom? nem. én vagyok az ízlésem? nem. én vagyok a szenvedélyem? nem. én vagyok az indulatom? nem. én vagyok a gondolatom? nem. én vagyok a szellem? nem. tehát sem fizikai, sem szenzuális, sem intellektuális, sem érzelmi, sem szellemi. lehetnek enyémek, de sosem Én, csak az a valaki, aki ezeket felhasználja./ megjelenése túlmutat múlton: nemhogy nem én vagyok a vágyam, hanem nincs is vágyam, szellemem, szenvedélyem, s így akaratom, melyet egyáltalán magaménak érezhetnék, vagy felhasználhatnék.

    cégek törekvése, hogy nagy tömegeket befolyásoljanak könnyen – úgy, hogy a befolyásoltaknak erről akár tudomásuk van, de nem ellenállnak – a kívánt jövő (következő perc, nap, hónap) elérésének irányába: a kívánó nem a személy, vagy tömeg, hanem egy jogi entitás, mely tömegünk jelen fantáziája (víziója) alapján nem képes többre annál, minthogy fennmaradjon és növekedjen, felhasználva ehhez bármilyen erőforrást és entitást. ez is valaha egy emberi ötlet és vízió volt, hogy csak szárnyaljunk, és sose pihenjünk: sőt, minél gyorsabban, minél többet, minél kevesebből. emberek áttételesen embereket esznek.

    II.

    virtuális térben mind együtt lehetünk, bármely időzóna bármely pillanatában írhatok a másiknak, láthatom, mit csinál, kivel és hol van. áthálózva a világot összekötöttek minket, mint a húsvéti sonkát, egymás hegyén-hátán élünk, és soha nem voltunk ilyen magányosak úgy társaságban, mint egyedül. démonikus e digitális hálóban, hogy a tudás végtelenségét kínálva – ezzel mintegy kódolva az inflálódását híreknek, eseményeknek, történéseknek, cselekményeknek – a felvilágosult ember alapvető tudásszomjára épít, és a tudat könnyű lekötésére: igényesen kidolgozott HMI-k (Human-Machine Interface = Ember-Gép Határfelület), GUI-k (Graphical User Interface = Grafikus Felhasználói Felület), melyek könnyen emészthető, gyors, alacsony érdemi tartalmú táplálékot adnak azonnal a szellemnek. az energiaminimumra törekvés (~lustaság) legalább oly’ emberi, mint a tudásszomj, így miért gondolkodnék komplexen, analitikusan, vagy korábbi tapasztalataim és benyomásaim latba vetve, ha valaki (valami?) előemésztett, ízletes; színes-szagos; szaftos falatkákat dobál, melyhez egy áfonyás-lichis energiaitallal kínál, amik nem fekszik meg szellemem, és röviddel bevitel után távoznak?

    marad a szorongás, hogy kimaradtam; hogy megbénulok; megbetegszem; belehalok; hogy átvertek; rosszul jártam; hogy nem vagyok elég jó; mássá kell válnom; hogy a másiknak milyen jó; milyen okos, hogy én befürödtem, és ez pillanatról pillanatra komplex kételyekbe, majd bénultságba taszít. tettlegességtelenségemben spirálként cirkulál tovább: akár részt veszek, akár nem, a cirkusz zajlik velem vagy nélkülem.

    mindehhez a belső önemésztéshez és külső bénultsághoz lustaság társul, így bár rendre többen vagyunk, arányaiban kevesebb a hajlandóság tenni. fokozván a szorongást, már mesterséges intelligencia írja ezt helyettem (vagy nem?). hiszen miért koptatnám ujjaimat, miért hoznék minimális áldozatot, miért töröm magam, hogyha itt és most (látszólag) kisebb energiabefektetéssel megúszhatom a következő pillanatot? és a következőt. és a következőt. és most.

  • a kezdet? (2)

    csúszás, vagy megcsúszás?

    a dőlésszög és a merőleges közti erőegyensúly. amint ez felbomlik – a lejtőirányú vektor hosszabb lesz, mint a talajra merőleges – csúszni kezd. és az hol indul? itt ér véget a tudomány “mágiája”, hiszen egyrészről irrelevánsnak és hasztalannak minősíti, másrészről nem tudja meghatározni, csak elképzelni, becsülni: hogy valahol először egy, majd hirtelen (?) több molekula, aztán ujjhegy-méretben megnő az erő, és hupp.

    attól függően, hogy pillanatban létezem vagy sem, meg tudom figyelni, mi történik. a köznapi létben megijedek, és mintegy létrehozva az esést /ez a kezdet?/ azonnal kitámasztok, átterhelek. és ülepre hullok, fájdalomreceptorok ezreit működtetve. áú.

    most viszont másképp van: hopp csúszom, elveszem a terhelést. amelyik repülő nem tud felszállni, az nem fog lezuhanni. és bár csúszom akár tíz-húsz centit – itt egy játéklehetőség rögvest: meddig tudom ugyanezt az erővektor-párost kitartani, s ezáltal gyorsabban haladni egyébként, meg élvezni, hogy csúszom, de nem esem, közben kacagni a világon – és a megálláskor továbbra is két lábon vagyok.

  • pávatoll

    egy éve indult. vettem egy szalmakalapot.

    önmagában egy olcsó, tömegtermeléssel létrehozott, karimájának szélessége a hengeres rész magasságával egyező. utóbbi alsó felén végigfutott gyárilag egy fekete, apró keresztbordákkal ellátott szalag. ettől első használat előtt felszabadítottam.

    kaptam egy lánytól egy madártollat. valami kis erdei jószágé lehetett, hat-hét centi hosszú, középszürke, és fehér körök vannak rajta helyenként. a kalap arányaihoz képest alig-alig tűnt ki. ezzel használtam egész nyáron, majd beköszöntött a sapka-szezon.

    a kalap szezon kezdetekor a tavalyi tollat kiszedtem a fonatokból, és a Kassai-völgyben fellelt lúdtollakat tettem helyére: egy nagyjából homogén világosszürke tizenöt-húszcentiset, és egy harminc-negyvencentis fehéret. itthon előbbit a kék szajkó ihlette módon akrillal kipingáltam.

    noha utóbbi helyszínen egy mesekönyvből megtestesült kakast és ékes faroktollait látván emelte elmém a szintet: van itt vajon páva? hiszen a pávatoll nevezhető a madárvilág szín- és formabeli csúcsának. itt jutott eszembe, hogy tíz éve elhunyt nagyanyám gyűjtögető életmódjának egyik mellékese volt, hogy a tévé mögött egy vázában három-négy pávatoll állt. fogalmam sincs, mi lett ezekkel – és hirtelen nagyon vágytam arra, ami mellett éveken át elmentem, könnyedén megkaphattam volna (nem volt igény, vagy vágy, netán érdeklődés..?) és alaposan meg sem néztem közelről soha.

    pár hete néztem át az elmúlt évtizedek felhalmozott, évek óta nem érintett dolgaimat. találtam köztük egy ismeretterjesztő természeti folyóiratot, melyet végiglapozva egy tíz centiméteres négyszögletű színes kép megállított: egy hímpáva, amint udvarolva teljes dísztollazatát az ég felé tartja. kivágtam, megtartván kitettem egy villanykapcsoló fölé.

    néhány nappal később éjszaka rajzolhatnékom támadt, így adta magát egy páva, amint épp dísztollazatát mereszti. nekiláttam, de egy ponton küzdelemnek vagy erőlködésnek éreztem, mintsem kellemes időtöltésnek: abbamaradt.

    újabb napok odázásával hét nővel vacsoráztam egy étteremben. egyikük egy fekete rövidujjú felsőt viselt, melynek mellkasi-hasi részére különböző szögekben felvitt, ezüsttel megvalósított, helyenként stilizált-kiegészített pávatollak voltak felvíve. hümmögve kacagtam egyet magamban realizálván.

    két nappal később fesztiválra mentem az akrillal pingált lúdtollal, mellyel nem voltam elégedett. érkezés után nem sokkal néhány tízméterre a sátramtól egy tojópáva bukkant fel négy csibével botladozva körülötte. jól rácsodálkoztam, megnéztem, nos, akkor hímnek is lennie kell a környéken megállapítással továbbmentem, viszonylag hamar felejtve. egy fehér, néhány fekete folttal ellátott tojó mély nyomot nem hagyott.

    másnap reggel ugyanazon környéken a bokrok alatt egy hímpáva állt velem szemben. ezt nem hiszem el. közelítettem lassan felé: ekkora tollazattal (leengedve körülbelül két méter az állat farsöprése) nem lehet kapkodni és rohanni, így figyelve mindig méltóságteljesen tartotta a másfél méteres távot közöttünk. nem rohantam rá, és nem próbáltam távolságot csökkenteni. csodáltam, ahogy a nyár reggeli napfényben megszámlálhatatlan színben csillog az egész állat, ahogy mozog és forog. apró részleteiben elvesztem percekre. mindeközben magamban mormoltam: tudom, hogy szeretnél egyet éppen most elhagyni ékes tollaidból. nem hagyott el egyet sem tízperces pávatáncunk alatt.

    következő nap délutánján barátokkal pizzát sütöttünk, melyhez a búbos kemencét egy srác korábban felfűtötte. öt méterre ült a kemencétől éppen egyedül, amikor odamentem hozzá tervünket megosztani, és megkérdezni, hogy használhatjuk-e a tökéletesen előfűtött kemencét. a diskurzus alatt megjelent egy harmadik arc, akin épp’ csak átfutott tekintetem, ugyanis jobbkezében egy méteres pávatollat fogott. ezen a ponton egyszerűen megőrültem, és kiszakadt belőlem, miközben a kemencéről beszélt a srác, hogy:

    -ez honnan van? [választ nem várva haladt elmém, látván a toll alsó felén a friss pelyheket] AZ ITTENI PÁVÁTÓL?

    bólogatott. elmeséltem neki, hogy előző nap szuggerálva egy darabig kísértem, hátha elhagy egyet.

    őszinte mosollyal nyújtva mondja: a tiéd.