Aroff

amikor a magyar nemzet abba a hitbe ringatja magát, hogy egy más színű, csomagolású, és mint ilyen eltérő fényvisszaverő tulajdonságú egyén és esetleg csoportja elhozza a paradicsomot, nagyobbat nem tévedhetne. ez mindig így ment, és így megy: kiáll az egyén, és az előző egyén felkoncolását ígéri. és ezután minden rendben lesz, főleg az, ami most egyáltalán nincs rendben. a szélsőség szélsőséget szül. a naivitás naivitása: méretes trágyadombok esetén a legnehezebb megfogni a meleg hígfost, úgy, hogy látványos és eredményes legyen a művelet. a változáskor pedig több példa alátámasztja, hogy semmire nem kell számítson a leváltott, már ami a retorziót, elszámoltatást, és felelősséget illeti.

de ezt újra és újra megígérik, mert ennyire vágyunk, álmaink már rég nincsenek. legyen minden jobb! a fantáziátlanságot és konokságot a rengeteg, egy az egyben másik országtól átvett jelenségek, működésmódok, eljárások mutatják; melyek lehet, hogy felszínen kísértetiesen hasonlítanak a külföldi ihletadóra, tartalmában mindannyiszor messze alulmúlják azt, amolyan hitvány másolat, látszat, melyet jobban megkaparva lehull a fátyol, és mögötte nincs semmi. se koncepció, se vízió, se terv, se adaptálás, se kidolgozottság. leterítem a bélsárt egy csillogó lilás selyemkendővel.

mindig a másikat másoltuk, vagy tőle megvettük, egyszerűen lusták vagyunk gondolkodni, tenni, dolgozni. noha a jól megérdemelt pihenés kemény munkát követően élvezhető igazán, erős hegymenetet meredek lejtő követ; inkább választja a meleg posványt, ahol nincs ingadozás & nem történik semmi, így igazából a pihenés nem pihentet igazán, mert hát sosem tudtam meg, mit jelent az igazi munka. változástól rettegés, bezár egy munkahely száz év után – kész csoda, hogy ilyen heves időket átélt eddig – mindenki mehet a szélnek. ki a hibás? bárki, illetve rajtam kívül mindenki. mit tehetek? semmit, itt a világvége. átképzés? tanulás? költözés? nem, a kurva anyját az államnak, tartson el!

az állam hosszú évtizedek óta közmumus. nem hiszünk benne, nem tartjuk össze, nem szolidaritunk, de amikor baj van, virnyákolva kopogtatunk segítségért. elhisszük a látványt, és mindig-mindig ráfogjuk egyik vagy másik politikai szereplőre vagy garnitúrára: ezeket magunkból állítjuk ki, parton hömpölygő-göndörödő hullámként kivetjük őket népünk tömegéből, mint leg…alkalmasabb? -rátermettebb? -ügyesebb? -hazugabb? -önzőbb? maga alá hajtja az államot, mint igába a barmot, hogy az majd – természeti, ipari, gazdasági tőkéjével – kiszolgálja az egyre növekvő életszínvonalát egy egészen szűk rétegnek, és ezzel arányosan lejjebb taszítva a létminimum környékén tengődők napjait. a szociális háló olyan, mint a párszáz lelkes falu focikapujának hálója: itt-ott meg van varrva, helyenként komplett új darabok vannak betoldva, és van, ahol labda átmérővel összemérhető hiányok tátonganak. akkorák, hogy egyes emberek kiesnek vétlenül az ellátórendszerből, majd az utcán kapják az első józanító pofont a közterületestől, amiért négy csomó retket próbált eladni a járókelőknek kedd délután.

mindenben a minimum van benne – és beletéve – hogy éppen működjön, de persze megbízhatatlanul és kiszámíthatatlanul. mintha mindez ráadásul szándékosan lenne így, hiszen egy jól működő országban még elkezdünk – illetve jobban ráérünk – gondolkodni érdemleges témákon, ügyeken, fejlesztéseken, változtatásokon, merünk és képesek vagyunk egy jobb országot álmodni, mint ami most van. helyette sopánkodunk egymásnak, hogy milyen rossz a vasút. és ennyiben megáll a téma.

fejben indul el, pont úgy, ahogy az az irdatlan mennyiségű önsorsrontó, negatív, sztereotipikus gondolat, melyek minden ismétléskor folyamatosan továbbélnek és átszármaznak. hányszor hallottam azt, hogy majd kihal a kádárista réteg, és akkor minden jó lesz! mi naiv, hiszen a mantrák szálltak tovább nemzedékről, lám, ugyanaz a szellemileg egysíkú, korlátozott, zárkózott, paranoid, önmagára nézni képtelen, de csak önmagára gondolni képes, rövidlátó, jogokkal hadonászó és kötelességeket nem ismerő, felelőtlen gyermektársadalom van Kádár és rendszerének halála után harminchat évvel is. várjuk atyuskát, hogy majd megsegít és megold mindent, dehogy hiszem el, amit mond, dehát nincs jobb…nekem annyi dolgom legyen, hogy behúzom az ikszet négyévente.

a magyarság nem találja magát és szanatóriumért kiált némán és bénultan, hogy kiheverhesse az elmúlt százötven évet; hiú ábránd, hogy valaha pihenni lehet majd tét nélkül, és hogy elkerülhető lenne a szellemi rendszerváltás, amit vért izzadva próbálunk a kamrában tartani a maga vélt és valós kellemetlenségeivel, velejáróival, konzerválva – azaz újramelegítve – egy régi, jól bevált működésmód-keveréket, melynek kazánházába orrot befogva dobjuk a szenet.

feltételek, informálás, és a lehetőségek megteremtése hiányában, vagy csak részleges léte esetén felháborít, ha szabályszegésért büntetnek.

~ ha nem látom a közlekedési táblát és lámpát, mert ránőtt a fa, vagy az útburkolati jelet, mert teljesen elkopott, akkor tényleg hibás vagyok a közlekedési szabályszegésben?

~ ha a tankönyvben nem szereplő tudásanyagot kér számon az oktató, akkor tényleg én vagyok a hibás, hogy azt nem tudom?

~ ha a közvécé bankkártyás fizetési lehetősége nem üzemel, és nincs nálam apró amikor vizelnem kell, akkor tényleg én vagyok a hibás, ha a bokorban pisilek?

~ ha a vasúti menet- és kiegészítőjegyek rendszere halandó számára átláthatatlan és követhetetlenül bonyolult, ráadásul a vasúttársaság bizonyos vonatok minősítését (intercity, interrégió, személy, gyorsított, expressz…) ad-hoc változtatja, akkor tényleg én vagyok a hibás, hogy nem váltottam hely- vagy kiegészítőjegyet?

“a szabályok nem ismerete nem mentesít a betartásuk alól”.

de honnan kellene tudjam?

tanár úr kérem, én készültem!

nehéz a marketinges atomágyúk, lövészárkosok, mesterlövészek és tisztek garmadájában észlelni az életszerűtlen cselekedeteket, helyzeteket, materiális tárgyakat és eszközöket, túlbonyolításokat. mindig el van adva egy életérzés, ami a tudatosságot megkerülni (felülről?), és zsigerből kell, akarom. amúgy nem kell, minek. határ a hasznosság & kényelem közt olykor pengevékony. milyen értelmezésben hasznos?

műanyagok, környezetre veszélyes, mesterségesen létrehozott javak. nyomtató-tintaparton. akkumulátor. okostelefon. a túlzottan összetett világban sok mindent magától értetődőnek veszünk: van otthon nyomtatóm, benne öt speciális kialakítású tégely (persze márkánként eltérő, így az 57 nyomtatógyártónak mind saját pótlékát kell megvenni), melyben halandó előtt ismeretlen összetételű művi vegyi folyadék lötyög, hogy aztán egy papírra digitális jelek alapján ki legyenek meghatározott rendben és mértékben porlasztva. majd mikor ez a tartály kiürül – sok esetben – nem lehet újratöltetni, hanem ki kell dobni, de veszélyes hulladékot, azonbelül is tonereket gyűjtő helyen (korlátozottan elérhető), ami külön energiát igényel. inkább bedobom az első kukáka (ez már level 1), vagy az első adandó helyen eldobom (basic level). de ugye a level 2 a felépített, szép, komplex életviteli rendszerben e régióban: használt tintapatron-gyűjtőpont egy nagyobb elektronikai áruház eldugott sarkában. mintha cél lenne, hogy minél macerásabb legyen és ne környezetbarát módon váljak meg tőle.

az elektromos járművek akkumulátorai több száz anyagból épülnek fel, amik között renteget ritkaföldfém található, és egyéb speciális körülmények közt funkcionáló anyag. sok-sok ember mégannyi munkaórája van abban, hogy azt a roppant összetett, nehéz, és elektromosságot tároló szerkezetet összeállította, majd amikor ez az elsődleges célra használhatatlan lesz, lehet, hogy bontani kell. ami jóval macerásabb és lutribb munka, mint újként összerakni. előbbi esetben évek alatt a belső kémia megváltozott, ez-az esetleg rámelegedett egymásra, így bontani és tökéletesen szelektálni óriási (jelen ismeretek, vagy szándékok (?) szerint) nem automatizálható. az lehetne, ha kevesebb termék lenne, és persze a jelen gazdasági rendszerben ezt valahogyan tőkévé lehetne változtatni – magát a szelektálást. felveti az eltérő gazdasági mechanizmus bevezetésének kérdését, lehetőségét.

betétdíjas folyadékhordozók. pet, alu, üveg; melyeket időről-időre bejön & kimegy divatból visszaváltani pénzért. szorgalmazva elvileg az újrahasznosításukat. ahogyan leadjuk őket, még meló van velük bőven: ha egyetlen csepp folyadék akár beleszáradva is van ezer palackban, a következő műanyagolvasztáskor szennyezett lesz a keverék, és mint ilyen, selejt. ugyanígy a címkékkel, kupakokkal, melyeket el kell távolítani. ohh, fun fact, nem rég kitalálta az egyik italgyártó, hogy a kupakok rögzítve legyenek mostantól a pet nyakához, vagy lehet, hogy egy frenetikus eu-s rendelet jött ki erre (?). fantasztikus így inni belőle, mert ha nem csapod kellően hátra, akkor orrba koccint emeléskor. egy példa az életszerűtlenségre.

a hatványozott szint az elmúlt években lassan, apránként, szinte mérföldkövek vagy jelentős fanfárüvöltések nélkül vonult be a napjainkba: mindent, de mindent távol-keleten gyártanak. a mikronmérettől tonnán keresztül a holdig. mindez roppant olcsón (hogyan..), és baromi messziről kell idehozni, sok energiával. még jobban sarkall, hogy impulzív vásárlások kerülhessenek túlsúlyba.