AI-ron behatás emberek felnőtt idea képes kérdem nyelv random srófa velem virtus zen zsibbasztó
↑ témák
utolsó ↓
-
hülyék paradicsoma
vajon már a ~ban vagyok?
meggyőződésem magamról, hogy átlagos intelligenciaszinttel rendelkezem, melyet a környezetem több alkalommal eddig átlag felettinek titulált: itt merül fel a relativitás, megélésemben a környezet átlaga került alacsonyabb intelligenciaszintre, és ezáltal kerültem egy felsőbb polcra. nem vagyok rest használni és edzésben tartani azt, amit kaptam: többnyelven gondolkodás, fordítások, számolások, rendszerszemlélet, releváns múltbeli tapasztalatok jelenbe forgatása és felhasználása.
sok mindent tapasztaltam, és sok mindent nem, utóbbi esetén a képzelőerő esszenciális: mit tudok még tapasztalni? meg tudom-e fogalmazni, mit nem tapasztaltam, és hogyan tudom? akarom, szeretném, kell?
vannak időszakok, amikor untatnak az emberek. nincs érdeklődés, nincs vonzalom, nincs vágy, nincs kölcsönös kíváncsiság-szikra, csak materiális, emberi, kisstílű önfényezés vagy önbizonytalanság, önös érdek, hatalom. vagy profaneitás: milyen mosóport vettél? hány éves az okostelefonod? milyen tokot vettél rá? mennyibe került az autód? kicseréltetted benne a dűzniket, amik elpempősödtek? persze, nem lehet mindig, mindenkinek a szférákban szállni.
fáraszt a vég nélküli örök körök kötetlen kavargása, nem mintha eltérően működnék. csak két szempárt látok, aki megértésért, meghallgatásért, szeretetért szomjazik. valószínűleg ő is hasonlót állítana rólam. amikor az élmény, hogy a közös lét egyirányúságba torkoll.
ha megmondom a tuti, ha nem mondom meg a tutit, ha meg is mondom és nem is mondom meg a tuti, akkor is mindegy. köszi Jaspers.
-
életkorok 2
számos náción és egyénen megfigyelésem, hogy a nőneműek fiatalon szeretnek idősebbnek tűnni – de ajh! mily’ vékony jégen táncolva, csak épp’ annyival, hogy érettségem, frissességem, puhaságom fitogtassam – míg idősen törekednek fiatalabbnak, fiatalosnak kisugárzani. hogy ki fiatal, ki idős: egyéne és valóságpercepció, reflexió, régió, korszellem válogatja. te?
mindez az anyagi világban például hajszínben mutatkozik meg. előbbi sötétebb árnyalatra, utóbbi világosabbra festi.
-
életkorok
vélek kapcsolatot a korai meddőség és a fel-nem-nőttség között. előbbi alatt értek minden olyan elváltozást a nemi szerv(ek)ben, mely biológiai életkor és a nagy számok törvénye alapján deviancia: kéne működjön, de nem működik.
hogy tizenkevés évesen a hormonháztartás szárba szökkenésével nedvesedni képes lábad köze: trivialitás. hogy tizennyolc- (hol huszonegy-) évesen az állam és a jog értelmezésében lesz a többség felnőtt: trivialitás. hogy szellemileg, érzelmileg mikor leszek fel-nőtt, erre ellentmondásos az emberi lét kimondatlan (de most leírt) követelménye:
- Maradj mindig gyerek: rácsodálkozás; őszinteség; érzelemdússág; szókimondás; tisztaság; szendeség; naivitás; játékosság,
- Nőjj már fel: realitás; anyagiasság; érdek; tagozódás-igazodás (hierarchia); önkontroll; tudatosság; értelem; önfenntartás; komolyság; felelősség.
egymásnak ellentmondó viselkedések, melyeket egytestben kell megvalósítani. talán mérhetetlen szellemi gyorsasággal váltani közöttük, úgy, hogy már összemosódik a két, különálló halmaz eggyé…?
egy gyerektársadalomban élünk, felnőttkorú emberek túlnyomóan. egy gyerek, mely még az óvóda, jobb esetben általános alsó tagozat szintjén tendál, hogyan szülhetne egy gyereket, ha még gyerek? az élet rendjével ellentétes, minthogy egy huszon-harmincéves nem tud nemzeni vagy foganni. s cáfolata ugyanúgy megjelenik: hány meg hány gyerek születik (született) gyerekek közé, s hoz(ott) puha embereket és nehéz időket.
-
gondolatok a képzeletről
I.
ha az ember nem képzeleg; álmodozik; révedezik, akkor nem lesz semmi. azaz de: sodródik. az események elszenvedője, a cselekmények, melyekben részt vesz, megtörténnek vele, passzív résztvevőként. hisz’ az idő fraktált pillanatai folynak tovább, akár beavatkozom, akár nem. kell hozzá egyfajta bátorság, hogy beavatkozzam, ezen attitűd tüzelőanyaga a fantázia, mely a gondolatok tömegéből meg-megcsípett, tovább cizellált vízió. egyénből indul és egyéni, de nem feltétlenül egyedi, és a kollektívát sem biztos, hogy elkerüli. hogyan legyen? mit szeretnék? és a kialakítás rögös időfraktáljaiban e két kérdés válasza, és így manifesztuma folyamatosan változik, csiszolódik: de van egy irány, egy elképzelés, egy ötlet, amely megvalósításra hajt.
mindenki egyéniség akar lenni, ezért megvásárolja a reklám sugallta új lábbelit, sportautót, kortyol a jéghideg üdítőitalból. és ahogy egyre több és több hordja ugyanazon lábbelit, jár ugyanazon sportautóval, kortyolja ugyanazon jéghideg üdítőitalt; tömeges egyediségtelenség lesz. csordaszellem, neki is ilyen van, nekem is ilyen kell: nincsen saját fantáziám, nincsen saját ízlésem, nincsen saját vágyam. azt ígérték, egyéniség leszek az új cipővel. valójában soha nem voltam előtte sem, ha addig terjedt fantáziám, hogy valaki messziről megnyugtasson: ettől majd igen.
A Jaspers-féle “ez-nem”-út /én vagyok a kezem? nem. én vagyok a szemem? nem. én vagyok a testalkatom? nem. én vagyok az ízlésem? nem. én vagyok a szenvedélyem? nem. én vagyok az indulatom? nem. én vagyok a gondolatom? nem. én vagyok a szellem? nem. tehát sem fizikai, sem szenzuális, sem intellektuális, sem érzelmi, sem szellemi. lehetnek enyémek, de sosem Én, csak az a valaki, aki ezeket felhasználja./ megjelenése túlmutat múlton: nemhogy nem én vagyok a vágyam, hanem nincs is vágyam, szellemem, szenvedélyem, s így akaratom, melyet egyáltalán magaménak érezhetnék, vagy felhasználhatnék.
cégek törekvése, hogy nagy tömegeket befolyásoljanak könnyen – úgy, hogy a befolyásoltaknak erről akár tudomásuk van, de nem ellenállnak – a kívánt jövő (következő perc, nap, hónap) elérésének irányába: a kívánó nem a személy, vagy tömeg, hanem egy jogi entitás, mely tömegünk jelen fantáziája (víziója) alapján nem képes többre annál, minthogy fennmaradjon és növekedjen, felhasználva ehhez bármilyen erőforrást és entitást. ez is valaha egy emberi ötlet és vízió volt, hogy csak szárnyaljunk, és sose pihenjünk: sőt, minél gyorsabban, minél többet, minél kevesebből. emberek áttételesen embereket esznek.
II.
virtuális térben mind együtt lehetünk, bármely időzóna bármely pillanatában írhatok a másiknak, láthatom, mit csinál, kivel és hol van. áthálózva a világot összekötöttek minket, mint a húsvéti sonkát, egymás hegyén-hátán élünk, és soha nem voltunk ilyen magányosak úgy társaságban, mint egyedül. démonikus e digitális hálóban, hogy a tudás végtelenségét kínálva – ezzel mintegy kódolva az inflálódását híreknek, eseményeknek, történéseknek, cselekményeknek – a felvilágosult ember alapvető tudásszomjára épít, és a tudat könnyű lekötésére: igényesen kidolgozott HMI-k (Human-Machine Interface = Ember-Gép Határfelület), GUI-k (Graphical User Interface = Grafikus Felhasználói Felület), melyek könnyen emészthető, gyors, alacsony érdemi tartalmú táplálékot adnak azonnal a szellemnek. az energiaminimumra törekvés (~lustaság) legalább oly’ emberi, mint a tudásszomj, így miért gondolkodnék komplexen, analitikusan, vagy korábbi tapasztalataim és benyomásaim latba vetve, ha valaki (valami?) előemésztett, ízletes; színes-szagos; szaftos falatkákat dobál, melyhez egy áfonyás-lichis energiaitallal kínál, amik nem fekszik meg szellemem, és röviddel bevitel után távoznak?
marad a szorongás, hogy kimaradtam; hogy megbénulok; megbetegszem; belehalok; hogy átvertek; rosszul jártam; hogy nem vagyok elég jó; mássá kell válnom; hogy a másiknak milyen jó; milyen okos, hogy én befürödtem, és ez pillanatról pillanatra komplex kételyekbe, majd bénultságba taszít. tettlegességtelenségemben spirálként cirkulál tovább: akár részt veszek, akár nem, a cirkusz zajlik velem vagy nélkülem.
mindehhez a belső önemésztéshez és külső bénultsághoz lustaság társul, így bár rendre többen vagyunk, arányaiban kevesebb a hajlandóság tenni. fokozván a szorongást, már mesterséges intelligencia írja ezt helyettem (vagy nem?). hiszen miért koptatnám ujjaimat, miért hoznék minimális áldozatot, miért töröm magam, hogyha itt és most (látszólag) kisebb energiabefektetéssel megúszhatom a következő pillanatot? és a következőt. és a következőt. és most.
-
a kezdet? (2)
csúszás, vagy megcsúszás?
a dőlésszög és a merőleges közti erőegyensúly. amint ez felbomlik – a lejtőirányú vektor hosszabb lesz, mint a talajra merőleges – csúszni kezd. és az hol indul? itt ér véget a tudomány “mágiája”, hiszen egyrészről irrelevánsnak és hasztalannak minősíti, másrészről nem tudja meghatározni, csak elképzelni, becsülni: hogy valahol először egy, majd hirtelen (?) több molekula, aztán ujjhegy-méretben megnő az erő, és hupp.
attól függően, hogy pillanatban létezem vagy sem, meg tudom figyelni, mi történik. a köznapi létben megijedek, és mintegy létrehozva az esést /ez a kezdet?/ azonnal kitámasztok, átterhelek. és ülepre hullok, fájdalomreceptorok ezreit működtetve. áú.
most viszont másképp van: hopp csúszom, elveszem a terhelést. amelyik repülő nem tud felszállni, az nem fog lezuhanni. és bár csúszom akár tíz-húsz centit – itt egy játéklehetőség rögvest: meddig tudom ugyanezt az erővektor-párost kitartani, s ezáltal gyorsabban haladni egyébként, meg élvezni, hogy csúszom, de nem esem, közben kacagni a világon – és a megálláskor továbbra is két lábon vagyok.
-
pávatoll
egy éve indult. vettem egy szalmakalapot.
önmagában egy olcsó, tömegtermeléssel létrehozott, karimájának szélessége a hengeres rész magasságával egyező. utóbbi alsó felén végigfutott gyárilag egy fekete, apró keresztbordákkal ellátott szalag. ettől első használat előtt felszabadítottam.
kaptam egy lánytól egy madártollat. valami kis erdei jószágé lehetett, hat-hét centi hosszú, középszürke, és fehér körök vannak rajta helyenként. a kalap arányaihoz képest alig-alig tűnt ki. ezzel használtam egész nyáron, majd beköszöntött a sapka-szezon.
a kalap szezon kezdetekor a tavalyi tollat kiszedtem a fonatokból, és a Kassai-völgyben fellelt lúdtollakat tettem helyére: egy nagyjából homogén világosszürke tizenöt-húszcentiset, és egy harminc-negyvencentis fehéret. itthon előbbit a kék szajkó ihlette módon akrillal kipingáltam.
noha utóbbi helyszínen egy mesekönyvből megtestesült kakast és ékes faroktollait látván emelte elmém a szintet: van itt vajon páva? hiszen a pávatoll nevezhető a madárvilág szín- és formabeli csúcsának. itt jutott eszembe, hogy tíz éve elhunyt nagyanyám gyűjtögető életmódjának egyik mellékese volt, hogy a tévé mögött egy vázában három-négy pávatoll állt. fogalmam sincs, mi lett ezekkel – és hirtelen nagyon vágytam arra, ami mellett éveken át elmentem, könnyedén megkaphattam volna (nem volt igény, vagy vágy, netán érdeklődés..?) és alaposan meg sem néztem közelről soha.
pár hete néztem át az elmúlt évtizedek felhalmozott, évek óta nem érintett dolgaimat. találtam köztük egy ismeretterjesztő természeti folyóiratot, melyet végiglapozva egy tíz centiméteres négyszögletű színes kép megállított: egy hímpáva, amint udvarolva teljes dísztollazatát az ég felé tartja. kivágtam, megtartván kitettem egy villanykapcsoló fölé.
néhány nappal később éjszaka rajzolhatnékom támadt, így adta magát egy páva, amint épp dísztollazatát mereszti. nekiláttam, de egy ponton küzdelemnek vagy erőlködésnek éreztem, mintsem kellemes időtöltésnek: abbamaradt.
újabb napok odázásával hét nővel vacsoráztam egy étteremben. egyikük egy fekete rövidujjú felsőt viselt, melynek mellkasi-hasi részére különböző szögekben felvitt, ezüsttel megvalósított, helyenként stilizált-kiegészített pávatollak voltak felvíve. hümmögve kacagtam egyet magamban realizálván.
két nappal később fesztiválra mentem az akrillal pingált lúdtollal, mellyel nem voltam elégedett. érkezés után nem sokkal néhány tízméterre a sátramtól egy tojópáva bukkant fel négy csibével botladozva körülötte. jól rácsodálkoztam, megnéztem, nos, akkor hímnek is lennie kell a környéken megállapítással továbbmentem, viszonylag hamar felejtve. egy fehér, néhány fekete folttal ellátott tojó mély nyomot nem hagyott.
másnap reggel ugyanazon környéken a bokrok alatt egy hímpáva állt velem szemben. ezt nem hiszem el. közelítettem lassan felé: ekkora tollazattal (leengedve körülbelül két méter az állat farsöprése) nem lehet kapkodni és rohanni, így figyelve mindig méltóságteljesen tartotta a másfél méteres távot közöttünk. nem rohantam rá, és nem próbáltam távolságot csökkenteni. csodáltam, ahogy a nyár reggeli napfényben megszámlálhatatlan színben csillog az egész állat, ahogy mozog és forog. apró részleteiben elvesztem percekre. mindeközben magamban mormoltam: tudom, hogy szeretnél egyet éppen most elhagyni ékes tollaidból. nem hagyott el egyet sem tízperces pávatáncunk alatt.
következő nap délutánján barátokkal pizzát sütöttünk, melyhez a búbos kemencét egy srác korábban felfűtötte. öt méterre ült a kemencétől éppen egyedül, amikor odamentem hozzá tervünket megosztani, és megkérdezni, hogy használhatjuk-e a tökéletesen előfűtött kemencét. a diskurzus alatt megjelent egy harmadik arc, akin épp’ csak átfutott tekintetem, ugyanis jobbkezében egy méteres pávatollat fogott. ezen a ponton egyszerűen megőrültem, és kiszakadt belőlem, miközben a kemencéről beszélt a srác, hogy:
-ez honnan van? [választ nem várva haladt elmém, látván a toll alsó felén a friss pelyheket] AZ ITTENI PÁVÁTÓL?
bólogatott. elmeséltem neki, hogy előző nap szuggerálva egy darabig kísértem, hátha elhagy egyet.
őszinte mosollyal nyújtva mondja: a tiéd.
-
a kezdet?
hogyan mondanád egyszóval azon jelenséget, amikor a gondolat és szó együttese transzponál tettbe?
tolulnak a gondolatok folyamai, sodródom velük, felkapnak és megráznak-felvidítanak-kiráznak-eufóriába visznek, egy ponton viszont úgy döntöm, kiúszom a partra és onnan szemlélem szüntelen hullámzásuk. vagy elcsípek egy felmerülő ötletet közülük, és megvalósítom? jön egy gondolat a kezdetről, leülök megírni csobogását, adok-e neki teret?
maga a ‘kezdet’ fogalma végtelen fraktálként bontható újabb és újabb részekre, de felmerül, hogy az időbeli meghatározása kétségesen lehetséges. a döntés, hogy megmozdítom az izmom? az izom megmoccanása? az első hang formálása? levegő beszívása a hang kiadáshoz? belső érzetek figyelése? hol a most figyelem: kint vagy bent?
kezdet, amint megfogom a ceruzát; amint elkezdek gépelni; amint kinyitom az ajtót. kezdet a távozás, kezdet az érkezés. kezdet egy mosoly, kezdet egy halál. kezdet kimondani, kezdet hallgatni. kezdet nézni, kezdet látni. kezdet érteni, kezdet érezni. kezdet figyelni, kezdet abbahagyni. kezdet minden, kezdet semmi.
-
elfogadás / beletörődés
mi a különbség az elfogadás és a beletörődés között? elfogadom, hogy lekéstem a buszt vagy beletörődöm? elfogadom, hogy alacsonyabb vagyok másoknál vagy beletörődöm? elfogadom, hogy ami megtörtént azt meg nem változtathatom vagy beletörődöm? elfogadom, hogy a legtöbb folyamatra nincs ráhatásom vagy beletörődöm? elfogadom, hogy vannak és lesznek, akik nem kedvelnek vagy beletörődöm? elfogadom, hogy minden entrópiaminimumra törekszik (esik szét, porlik el, bezuhan, megszűnik) vagy beletörődöm? elfogadom, ahogy kinézek, vagy beletörődöm? elfogadom a családom tagjait vagy beletörődöm?
-
ez így jó
beteljesedés érzet teljes spektruma,
akivel s amit éreztem, megbeszéltem.
nincs hiányom, sem vágyam,
egyszerűen minden van, ami kell.
nem kell a több, sem a jobb,
s noha látom, mégsem nézem,
hanem átélem: ez így teljes.
akivel úgy volt, találkoztam.
amivel úgy volt, érintkeztem,
ahol úgy volt, megjelentem.
akinek hiányoztam, megnyugvást lelt.
amiért úgy volt, az jó(l) volt.
ahányszor kérdeztek, válaszoltam:
mintha először.
ha holnap nem ébredem:
én ezzel kiegyezem,
köszöntem szépen. -
jin-jang
lépcsőről lépcsőre hatolok bele a 42 fokos termálvízbe. lentről felfelé fokozatosan elönt először fojtogató, majd pár pillanat múlva nagyon kellemes, szétáradó melegség. nyakig belemerülve leülök. mozdulatlanul élvezem, ahogy átmelegszem szőrszálaktól csontvelőig. egypercen belül hozzászokom, alig érzem kezdeti perzselését. mozdítom kezem és lábam: újra forrónak érzem. háromperce ülök benne: bágyaszt és fáraszt, kalimpál a szívem.
lépcsőről lépcsőre lépek bele a 12 fokos vízbe. a talpam ér bele először, összehúzódik minden erezet. ahogy fokozatosan ér a közeg lentről felfelé, az izmok ha tehetnék, heves és apró mozgásba kezdenének, hogy hőt termeljenek. nyakig elmerülök benne, kifújom a levegőt, és lassul a szívem. mozdulatlanul ülök benne egyperce: már nem érzem a hideget egyetlen testrészen sem. minden szőrszálat mozdító izmocska feszületben. mozdítom karom: villámként szikrázik végig a hideg közeg az idegrendszeren. háromperce ülök benne: frissít és lassít, alig ver a szívem.
Aroff 