Aroff

ma leültem egy félreeső helyre, ahol nem voltam közvetlenül egyetlen kolléga szeme előtt sem – ha szemfülesek voltak, észrevettek, de a többség csak bóklászott fel-alá, ahogy mindennap teszik, tették, tenni fogják.

néztem őket. ahogy gondjaikkal terhelve vonszolja magát, vagy épp kaptat a lépcsőn, telefonál a kapuban, ugratják egymást, kávét szürcsöl, megvitatnak egy teendőt.

s a gondolatkísérlet alapja: mindez nem sokára pontosan ugyanígy megy tovább nélkülem. nem látom, nem hallom, nem érzékelem. elképzeltem, ahogy csak szellemként ülök a félreeső helyen, és már most sem vagyok ott.

úgy rémlik, hogy az idők kezdete óta rajongok értük. tudomásom szerint egyetlen felmenőm nem foglalkozott ezzel, és szüleim sem nyomtak a témába. nincs válasz a miértre, ezt rég tudom. ahogy mindennek, végső soron ezeknek – szenvedély – ugyanúgy semmi értelme, de épp ez teszi széppé: nem értelmet keresek. és valahol mégis: tudományosan-műszakilag magas pontossággal meghatározott, többszörösen összetett szerkezetek – már amennyire az anyagok minősége és találkozásukból fakadó átalakulások, változások valószerűtlenségének valószínűsége azt jóváhagyja.

minden a megfigyeléssel kezdődött. néztem, ahogy használják, ahogy kezelik, ahogy működik, ahogy dolgozik. tátottam a szám, csorgattam a nyálam, álmodoztam. napok-hónapok-évek ideje alatt értelmeztem, megállapítottam, konzekvenciát vontam; tévedtem, zsákutcába kerültem, új perspektívából néztem és ismertem meg, megállapítottam, konzekvenciát vontam; gödörbe estem, kikecmeregtem, nekifogtam és ∞. tanultam (tanították), hogy épül fel; fajtáit, tervezését, létrehozását, működtetését, használatát, kezelését. érdekel minden, ami csak kapcsolódik hozzá: úgy messzi, érintőlegesnek sem mondható tájakról, mind közeliekről. ha szervesen és elengedhetetlenül kiegészíti, támogatja, fenntartja, akkor azért. a legjobb akartam lenni, mely széles perspektívával és részletlátással egyszerre lehetséges csak. átlátom, hogyan van környezetében mikro- és makroszinten. hobbiból munka (hivatás?) kerekedett, megörökítem és öregbítem tevékeny napok mellett; alakítom, formálom, szervezem. következő szintet apránként – és folyamatosan most – lépem: megmondom, hogyan legyen. mi a jó, hogyan és miben jobb. szellemében alkotom: huszonöt éve követem, látom, ismerem, használom, kezelem. apró ötleteim, vagy hangos kiabálásaim itt-ott, ekkor-akkor valamit átvittek, és változott valami. lelkesedésemben, szakértelmemben, és agilisságom triójában – egyszerre – eddig nem égtem együtt mással. nem tudsz olyat kérdezni témában, amire ne tudnék azonnal adekvát választ adni, vagy öt percen belül találni.

melegágy az ~nak. jobban tudom, ne okoskodj, nem értesz hozzá. mások – szakmabeliek vagy profán járókelők – meg nem hallgatása, lekicsinylése, ítélkezés, dobozolás, egymondatos lekeverések, bántás. feltörő ötletek három szó utáni kikövetkeztetése és anullálása. a munka hajnalán rengeteg ellenfeszülésem volt, dühös voltam a dilletáns emberekre, bosszantott az áskálódás, és minden, ami nem tiszta pragmatizmus, hanem rothadó hús és vér tetszőleges keveréke. villongások felettesekkel, akik vajmi kevés fogalmuk van a témáról, és mindez tetézték alázat és meghallgatás teljes hiányával, rossz esetben betartással, ellentámadással. kollégák, akik nap mint nap restek tenni; nem figyelnek, rendre hibáznak, majd elmismásolják, tagadják; s utána nem értik, miért toporgunk egyhelyben. ~ fordul egyet a puha és meleg takaró alatt. megkaptam a tockosaimat, olykor kiadósabb pofonjaimat. izzott mindkét orcám, máskor képzeletbeli husángok véres nyomai húzták hátam bőrét alvás közben is. zokogtam; fájt kívül és belül, a tehetetlenség tétova ereje feszítette bőröm. értetlenül álltam elefántcsonttornyom mélykék tengerpartra néző erkélyén egy testes vörösborral, a világ ellenem áll és mindenki csak magára gondol.

társadalmunk egyik sztereotipikus jelensége a piros ruhás nő. ikonikus megjelenése filmekben tettenérhető (pl. Mátrix), s persze ezek a valóságból táplálkozva építkeznek vele, mint a vonzalom és csábítás motívumával. ismérve, hogy a fényt jelenkorunk általánosan, széleskörben “szexi”-nek titulált nőideálja szerint veri vissza, ezáltal keltve ellenállhatatlanul beinduló pavlovi-reflexet – nyálcsorgatás helyett ezúttal a véráramlás irányának megváltoztatásával. haja tökéletes, alakja S, csípője széles, lábikrája enyhén izmos, bokája kecses, mozdulatai magabiztosak. viseletét egy szabóságban öntötték rá aprólékos és részletekbe menő tökéletességgel, mely minden részterület pontos felszínét enyhe ráfeszüléssel fedi.

amikor feltűnik a láthatáron egy ilyen egyed, minden férfi – és lopva a nők – őt bámulják, fantáziát meglódítva projektálnak egy test láttán. legutóbbi ilyen élményem alkalmával mindez egy metróállomás bejáratánál történt, jegyellenőrök sorfala előtt. a hétköznapi szórakozás magva ebben az esetben kettős: egyrészről a nyálcsorgatók arcát nézem, fürkészem arcuk mimikájába beivódó vélt gondolatokat és derülök rajtuk (külön kacagtató a nyaktekerők csoportja), másrészről nem tolakodóan mögé szegődök, így a jegy- és bérletellenőrzést a parfümfelhőjéből kipárolgó afrodiziákum által pillanatnyilag megrészegülő ellenőrök hadában teljes bizonyossággal megúszom.