AI-ron behatás emberek felnőtt idea képes kérdem nyelv random srófa velem virtus zen zsibbasztó
↑ témák
utolsó ↓
-
tavaszi szellő
felszabadultságot érzek, amerre lépek. egy kicsit oldottabbak az emberek, közvetlenebbek, előzékenyebbek, kedvesebbek (vagy kevésbé bunkók, nézőpont és koordinátarendszer kérdése) talán, végre, észreveszik, hogy ott a másik. talán valamelyest halkabb és kevesebb a kurvaanyád kifejezés hangjában kulmináló nagykörúti segélykiáltás és elnyomott frusztrációmennyiség, az egyébként is ritmikusan dübörgő neurotikus delíriumhullámban, melyet a korszellem hordoz átfogóan. ezúttal csináljuk másképp, mi, itt.
egy héttel utána szinte egy nap alatt a legtöbb háború skandallum megszűnt, eltűnt, elnémult, kimúlt. a fenyegetés a védelmet kínálóval egyidőben lett voltnincs, ezzel együtt az a tompa, mély, nyomott, folyamatos stimuláció, ami ember és ember közt tetszőleges díszlet és szerepkörben újra és újra, végtelenítve úgy térben, mint időben folyamatosan történt utcán, hivatalban, boltban, kocsmában, villamoson: farkasok közt támolygás, ha sikerült felocsúdni a képtelenségből. mintha mindenki halkabb, könnyebb lenne, talán mentőautó is kevesebb (de semmiképp sem halkabb). mintha szükségtelen volna valakire rámorogni egy lökés, érintés, cipőrelépés ürügyén. előfordul.
a haldokló felkelt, leverte az út porát, majd ruháját árokba hajítva keres új göncöket, amikkel rendezettebb képet mutathat.
-
maratHON
porhüvelybe töltetésünk első másodpercétől kétféle milyenséggel szembesülünk: véges és végtelen. utóbbi a test és ego lebomlásának melléktermékeként lett ‘végtelen’, mindennek, aminek kezdete van, véget is ér. triviálisan véges egy cigaretta égése, egy vizelés, egy nap. végtelen – inkább beláthatatlan – fenntartani, megőrízni, ápolni, működtetni-üzemeltetni: körülvevő materiális és szellemi javakat, létesítményeket, kapcsolatokat.
események, dolgok belátható vége, befejeződése adhat megnyugvást: bármennyire zivataros legyen a köztes tengeren sodródás, a partraérés garantált, az idő nekem ketyeg, nem így megőrzés és ápolás esetén: minden minutumban változik, esik szét, porlik el, lesz kevesebb. megfigyeltem egy laza mintázatot: eleinte lineárisan változik, majd nő a gyakoriság és intenzitás. öngerjesztő láncolat: egy frissen festett felületen ha egyetlen hiba esik (rozsdafolt, matrica), szaporodni kezd a rend ellenes: több energia fenntartani, visszafordítani.
fizikai kísérletet egy kocsma vécé falfelületén nem reprezentatív módon végeztem. az ötször kettes felületre itt-ott felrakott matricákat nyomtalanul eltávolítottam. napokig maradt érintetlenül, majd felkerült az első, és azt követően órákon belül hatszorozódott. leszedve napok elteltek tisztán, majd az első, és órákon belül …
rendszeresen, kimérve, fókuszáltan apránként keveset beletenni: újdonságánál fogva egy ideig hajthatja lelkesedés – embere válogatja, hogy három nap vagy három év – majd a rögös kollektív valóság begyűrűzése és rothadó természete elgázosítja a perifériát. ködben rohanok ijedten fel-alá, de mindannyiszor légmarkolok, és árnyakkal viaskodom. itt lép színre a közös teherviselés, a köz szerepe, és abban az egyének keretek közti elfogadott mozgástere, megértés, alázat, egymás támogatása tettekben, vállalásokban, szavakon túlmenően. adni szükségben, kérni hiányban. egymás mellett állni fizikailag és szellemileg.
élethossz, illetve annak észrevehető töredékében (~évtized) gyakorolni valamit – tehát nem csak most a hivatalban leszek kedves az ügyintézővel abban a huszonhárom percben, hogy nekem előnyös döntést hozzon, hanem mellette a saját ürülékében fetrengő hajléktalannal, aki a kezét nyújtja apróért mindennap – hosszútávfutásként aposztrofálom. ijesztő lehet, hogy nincs a projektnek céldátuma és nem ismert az élet végdátuma, netán célja se, egyszerűen csinálni kell, és vagy lesz valami, vagy…van. hit és bizalom fűszerezését sejteti, van az a néhány százaléknyi ember minden létesítményben – szellemi vagy fizikai – és így minden országban, akik szívből-lélekből csinálják csikorgó hidegben a lélekmelengetést, és forró olvadásban a porgereblyézést. talán egyetlen pillanattal sem látnak előrébb, talán minden pillanatot látnak. nem plecsniért, nem emléktábláért, nem szolgaként: szolgálni in aeternum.
-
száznyolcvankettő
~höz közeledve ismerem magam. mit tudok, mit nem tudok. mit próbálok meg, mit nem. hogyan fognék neki, mivel. t’án kivel. felmerülnek a perspektívikus időtávlatok: vaj’ vannak-e formálhatatlan tulajdonságaim? közelkörnyezetemben epekedek ilyen beszélgetésért, és mégoly’ ritkán esik erre hangsúly. (s mikor mégis, harapófogóval húzom ki a másikból.)
ismerem a hibáimat. milyen ismétlődő helyzetekben érdemes változtatnom, másképp csinálnom. hogy az okos a másik hibájából tanul mennyire műanyag kijelentés, arconvágott. más szenvedése, fájdalma legjobb esetben elképzelhető, átérezhető, és el nem sajátítható. nem érhetem át, hogy az ő világában mit okozott, hogy’ élte át, mit kezdett vele (ha).
rendszeresen vesztem el egyensúlyom és bicskázom be az árokba egy szempillantás alatt, egyensúly-visszaállítási kísérlet nem jöhet létre, az árokpartra eszmélek. gyakorolok önreflexiót, mértéktartást, beránt a miliő csatornája.
-
alvajárók égboltja
néhány napja teljesértékűen funkcionáló holdkórosként töltöttem egész napom. reggel huszonpár kilométert robotpilóta extra safe üzemmódban levezettem – ekkor nem éreztem a belső tőkesúlyt – majd helyszínre érve (egy városszéli gyümölcsfa-kertészetbe) a reggeli nap első, délceg sugarai bágyításomba fogtak.
se állva, se járva, se guggolva, csak fekve volt komfortos. köszöntek: köszöntem. kérdeztek: válaszoltam. kértek: megcsináltam. eszembe jutott, hogy előző nap megfogalmaztam két kérdést, de tartalmuk betöltésénél a homokóra pergése megszűnt. termidorját két órával később, némi vadazást követően érte el: megettem friss, de már kihűlt péksüteményem, majd felfektettem gerincem egy kerítésbetonoszlopra, csökkentve lábaim izommunkáját. napszemüvegben felnéztem a kristálytiszta világoskék égre, becsuktam szemem, majd tíz percig hallgattam tőlem jobbra öt méterre két kolléga akadozó eszmecseréjét Kierkegaard-ról és paráznaságról, míg balra öt méterre egy közeli agglomerációs település közlekedési ellátottságát. csak e kettő létezett.
-
kommnyalánkságok
érdekes elmetornának tartom megállapítani utólag – akár első, akár sokadik találkozás esetén – hogy a másik fél, felek miről nem beszéltek: témakerülés. elmetornán belüli játék, hogy ráérzek-e találkozás alatt erre, és tudomásul veszem – meghagyva, hogy még bejöhet – netán behozom kérdés formájában. mondok egy példát.
rendszeresen részt veszek egy eseményen, majd különösebb jelzés nélkül egyik alkalommal nem jelenek meg, és mindez szabadon megtehető (tehát nincs kötelmem). a többi résztvevőben esetleg felmerül, hogy miért nem jöttem, míg másoknak fel sem tűnik rész nem vételem. akikben felmerül, lehet, hogy csak tudomásul veszik, míg más lehet, hogy behozza:
- miért nem jöttél múltkor?
e kérdést számtalan hangsúllyal (és ezáltal töltettel) fel lehet tenni, számomra az esetek túlnyomó hányadában számonkérően csapódik le – függetlenül a hangsúlytól, valamiért így hallom meg. mintegy vindikálja a felsőbb jogot, hogy számonkérjen engem, amiért egy kötetlen eseményen nem voltam jelen. ezt fedi a magyarázkodás ige és annak gyakorlása, nekifogok kifejteni, de bizonyosan fejtegetni, hogy az élet teljesen hektikus és sokszor pillanatban nonszensz, de egyébként ugyanannyi idő alatt feledésbe merülő részleteit átadjam autentikusan, átélhetően a kérdezőnek. vagy ferdítsem, torzítsam, rövidítsem, átszabjam, hozzátegyek, manipuláljam.
ha valóban számonkérésként kaptam, szinte sosem zárult diadalmaskodásommal a performansz. nem értett egy részletet, akkor azt kezdtem szálazni, és csak peregtek a betűláncba formálódó hangok, de a fogadó fél kontextus, valódi érdeklődés, és nyitottság hiányában süket volt. felesleges körök.
ha én tettem fel a kérdést, nettó szerepcsere és felesleges körök. és ha lehetőleg kerülöm? végülis, megállapítottam magamban, hogy gyakran nem érdekel. annyi irreleváns fejtegetést hallgattam meg, és emellett csodálatosak mégis, hisz’ mind arra mutatott, hogy emberi elmével felfoghatóan semminek semmi értelme, és ez a teljes nonszensz létezik, átölel a változó semmi, valamibe – mindig másképp – csomagolva.
tudattöltelék, hogy az üresen (?) pörgő pillanatnyi kapacitást valami külsővel lefoglaljam, különben be kell néznem. mi az, amivel én nem foglalkozom, vagy nem szeretnék? mit kerülök én?
és a másik miért kerüli, amit?
-
kettes csakra lockdown
illékony egyensúly borult meg az ösztönvilág által gerjesztett ordas hullámoktól. egy feszes bőrfelület, esztétikus arányok, szépen visszavert fényhullámok, ívek-kanyarulatok-domborulatok közelítőleg ideális térbeli eloszlása kirántotta alólam a racionalitás oly’ stabilnak hitt szőnyegét. hanyatt estem, és felfelé pillantva csak lábaközét vélem látni.
s mindeközben tudatom toporzékolva tenyerel minden lehetséges vészcsengőn, hogy valamelyik jelzés átmenjen a felborult rendszeren: ez már volt. és lesz még ilyen. és mint kiderült, a megszerzés örömén túl mást nem tartogatott, és a projekciókkal felkorbácsolt forró vágyról kiderült, hogy nem az enyém volt, más (társadalom?) kívánása mászott be a fülemen észrevétlen, vírusként felülírva a programot átvette az irányítást, én pedig nem kérdőjeleztem meg. beteljesült: űrt éreztem, magányt, megvetést.
fantáziálok melegedő tavaszi napsütésben, hogyan csobbannék egyet a meleg medencéjében. hogyan kényeztetném, adnám át magam forró ölelésének. beletúrnék hajába, megmarkolnám a tövénél, majd ereszteném, mintha homokot szorítanám, s térnék át gömbölyded ülepének felfedezésére. visszaidézem csípője igéző ringását, óh, mily’ hamvas, s közben évezredes mámorító mozgást mímel minden másodpercben!
hirtelen meghallom a vészcsengők zaját, és a mellette sugárzott üzenetek tartalmát. emlékezz! érzéssel, értelemmel egyaránt! és persze az örök logikai mantrám: egybefolyást követően pizzaként fogyasztanád tovább? roppant egyszerű igen/nem döntés, mely ésszerűen támogat, mintegy előrevetítve, hogy amennyiben önutálat, megvetés, személyiségből kifordulás történne, lehetőleg elkerüljem. érdemes nem beleesni ugyanabba a gödörbe.
fátyolosan járok-kelek. testben áthelyezem magam ide-oda, szellemben pedig projekcióimban fürdök, sokszor nyakig elmerülve. fellobbanás. hallom, amit beszélnek hozzám. látom, amit mutatnak. követem a napi rutinomat, teszem a dolgom. valaki beszél belőlem, válaszol telefonokra, levelekre, a párbeszéd panel is működik. és egyikben sem vagyok ott teljesen. egy virtuális valóságban merengek, és közben a kettes csakra magához ragadva az irányítást arra utasít: jelöld be. írj rá. találkozzatok ma. majdnem átverekedte a többszintű védelmi rendszeren, részint megvalósult akarata, noha érvelésének gyökere abban állt, hogy addig kell ütni a vasat, amíg meleg. sürget. eddigi tapasztalataim alapján kapkodás nagyon kevés esetben vezet Jóra.
a mihamarabbi találkozót racionálisan alátámasztottam: legalább eldől, meccs vagy kosár. ha már felkiabált ketteske hatoskának, utóbbi nem hagyta annyiban, és a palackpostába belegyűrte azt a gondolatot még, hogy a siettetés kétségbeesettséget sugározhat, ami kontraproduktív. természetesen ez ketteskét abszolút hidegen hagyta, igazából egyáltalán nem értette, mit hadovál hatoska. küklopsz világa végtelenül egyszerű: könnyezve kacsintani minél többször, minél több helyen. ebbéli felfűtöttsége ébredező természet környezetében fokozódik, és uralva a testet és tudatot addig nem nyugszik, míg akarata nem teljesül. legyen meg a te akaratod.
eszembe jutnak barátok történetei, melyek mintegy intelemként és tanulj mások kárán kijelentésre felfűzve győzködnek a vészcsengők virnyákolása közben, hogy volt már ilyen, és általában alulmúlja a várakozást, amennyiben eléri a beteljesülést. elmondom hangosan két embernek, mintegy magamnak mantrázva, hogy _nem_ _erre_ _van_ _vágyam, igényem, szükségem_.
-
(egy) próba egy
hétköznap koraeste betérek egy forgalmas csomópont sarkában üzemelő pizzaszeletet árusító helyre. derült égből bevillan a sablonmondat egy nyelvtani röntgengép felvétele alatt, amíg várom sorom:
Jó estét kívánok! Egy szelet Trüffelest kérek szépen, és itt fogyasztom.
de mégis mi az ég egy adta világért fogalmazom bele verbálisan a módot, ahogyan mondom? miért nem mondom úgy, és egyúttal kihagyva a módhatározót: szépen. milyen nevetséges, hogy elszavalom, hogy szépen kérem, pedig ezt mondhatom olyan hangsúllyal is, hogy azonnal az Iróniába reppenünk rögvest vagy Bántásba. majd meglengetem úgy a szavak elejét-végét a mondatritmussal karöltve, hogy verbálisan elhagyva mégis szépen szóljon. mekkora ötlet!
sorra kerültem:
Jó estét kívánok! Egy szelet Trüffelest kérek szépen, és itt fogyasztom.
-
ómantrák
~ Bezzeg az én időmben!
~ Régen minden jobb volt!
~ Ezek a mai fiatalok!
~ Mit képzel magáról?
~ Minek ment oda?
~ Mire számított?
~ Így járt!
~ Nem szégyelli magát?
~ Mit tetszik keresni?
~ Kikérem magamnak!
~ Megmondtam vagy nem megmondtam!
~ Mit tett le az asztalra?
~ Hát nem is szólsz?
~ Ezt tudnod kéne már!
~ Már akkor csináltam, amikor meg sem születtél! -
szélsőségek szélsősége
amikor mindenki gyűlölködik, szeret.
amikor senki nem megértő, meghallgat.
amikor nép melankólia van, ragyog.
amikor péntek tizenhárom, az csak péntek 13.amikor mindenki toporog, türelmes.
amikor senki sem várna, csak áll.
amikor lohol a nép, várat.
amikor jajj, hétfő!, az csak egy nap.amikor mindenki kiabál, néma.
amikor senki sem beszél, szól.
amikor nép tagad, oszt.
amikor kispéntek: ja, az csak csütörtök.amikor mindenki érzéketlen, figyel.
amikor senki sem figyel, őriz.
amikor a nép suta, világít.
amior szerda: az élet közepe.amikor mindenki hitetlen, remél.
amikor senki sem remél, lát.
amikor nép hajtja igába fejét, nevet.
amikor a vasárnap nem vásárnap.amikor azt hiszi tudja, érzi.
-
napszemüveg
jártamban-keltemben rábukkantam egy antikváriumra, melyet a térképeken nem jegyeznek. hetekkel később időt szánva visszamentem, és aprólékosan végigböngésztem minden a felhalmozott tárgyakat. kifelé tartottam, amikor a szemem sarkából egy napszemüveg megfogott. három utcára jártam, hátraarccal visszamentem, ráböktem, ezt kérem. felpróbáltam, tökéletesen illeszkedett, nagyon kellemes kontrasztot adtak lencséi a világ fényeinek.
néhány hónappal később elhagytam. az út során induláskor megmaradt a mozdulat, hogy zsebbe teszem tokkal, majd órákkal később hazaérve sehol nem leltem. visszaemlékeztem, és amit fel lehetett kutatni – autó – megtették: nincs. de hol hagyhattam el? hol eshetett ki? hogy’ történhetett? újra és újra forogtak le a képkockák. szomorú voltam, elkezdtem keresni ugyanazt: biztosan kapható. visszamentem az antikváriumba, hátha ott találunk egymásra a következő napszemüvegemmel, netalán egy olyannal. hetek leforgása után meglett a típus, rendelésre kapható egy-két helyen, és újonnan háromszorannyiért adják.
belenyugodtam, hogy mennie kellett, azaz ösztökéltem magam, hogy hagyd, mennie kellett. rendeltem egy hasonlót, két hét epekedett várakozás után megérkezett: csodálatos! noha az elhagyott, az jobban illeszkedett. nem baj, ez van, így kellett lennie, van egy másik, ami nagyon jó. elfogadtam, és már-már a felejtés lassú, kiszámíthatatlan útjára került az események és történések zuhatagában.
és ekkor előkerült az autóból.
