Aroff

csúszás, vagy megcsúszás?

a dőlésszög és a merőleges közti erőegyensúly. amint ez felbomlik – a lejtőirányú vektor hosszabb lesz, mint a talajra merőleges – csúszni kezd. és az hol indul? itt ér véget a tudomány “mágiája”, hiszen egyrészről irrelevánsnak és hasztalannak minősíti, másrészről nem tudja meghatározni, csak elképzelni, becsülni: hogy valahol először egy, majd hirtelen (?) több molekula, aztán ujjhegy-méretben megnő az erő, és hupp.

attól függően, hogy pillanatban létezem vagy sem, meg tudom figyelni, mi történik. a köznapi létben megijedek, és mintegy létrehozva az esést /ez a kezdet?/ azonnal kitámasztok, átterhelek. és ülepre hullok, fájdalomreceptorok ezreit működtetve. áú.

most viszont másképp van: hopp csúszom, elveszem a terhelést. amelyik repülő nem tud felszállni, az nem fog lezuhanni. és bár csúszom akár tíz-húsz centit – itt egy játéklehetőség rögvest: meddig tudom ugyanezt az erővektor-párost kitartani, s ezáltal gyorsabban haladni egyébként, meg élvezni, hogy csúszom, de nem esem, közben kacagni a világon – és a megálláskor továbbra is két lábon vagyok.

hogyan mondanád egyszóval azon jelenséget, amikor a gondolat és szó együttese transzponál tettbe?

tolulnak a gondolatok folyamai, sodródom velük, felkapnak és megráznak-felvidítanak-kiráznak-eufóriába visznek, egy ponton viszont úgy döntöm, kiúszom a partra és onnan szemlélem szüntelen hullámzásuk. vagy elcsípek egy felmerülő ötletet közülük, és megvalósítom? jön egy gondolat a kezdetről, leülök megírni csobogását, adok-e neki teret?

maga a ‘kezdet’ fogalma végtelen fraktálként bontható újabb és újabb részekre, de felmerül, hogy az időbeli meghatározása kétségesen lehetséges. a döntés, hogy megmozdítom az izmom? az izom megmoccanása? az első hang formálása? levegő beszívása a hang kiadáshoz? belső érzetek figyelése? hol a most figyelem: kint vagy bent?

kezdet, amint megfogom a ceruzát; amint elkezdek gépelni; amint kinyitom az ajtót. kezdet a távozás, kezdet az érkezés. kezdet egy mosoly, kezdet egy halál. kezdet kimondani, kezdet hallgatni. kezdet nézni, kezdet látni. kezdet érteni, kezdet érezni. kezdet figyelni, kezdet abbahagyni. kezdet minden, kezdet semmi.

lépcsőről lépcsőre hatolok bele a 42 fokos termálvízbe. lentről felfelé fokozatosan elönt először fojtogató, majd pár pillanat múlva nagyon kellemes, szétáradó melegség. nyakig belemerülve leülök. mozdulatlanul élvezem, ahogy átmelegszem szőrszálaktól csontvelőig. egypercen belül hozzászokom, alig érzem kezdeti perzselését. mozdítom kezem és lábam: újra forrónak érzem. háromperce ülök benne: bágyaszt és fáraszt, kalimpál a szívem.

lépcsőről lépcsőre lépek bele a 12 fokos vízbe. a talpam ér bele először, összehúzódik minden erezet. ahogy fokozatosan ér a közeg lentről felfelé, az izmok ha tehetnék, heves és apró mozgásba kezdenének, hogy hőt termeljenek. nyakig elmerülök benne, kifújom a levegőt, és lassul a szívem. mozdulatlanul ülök benne egyperce: már nem érzem a hideget egyetlen testrészen sem. minden szőrszálat mozdító izmocska feszületben. mozdítom karom: villámként szikrázik végig a hideg közeg az idegrendszeren. háromperce ülök benne: frissít és lassít, alig ver a szívem.

jajj bocsi, ezt fel kell vegyem!

a figyelem arányosan inflálódik a fizetőeszközzel. ahogy napról-napra gyorsul az élet, vagyis annak emberek által mesterségesen pörgetett aspektusa – a termelés-vásárlás-fogyasztás triumvirátusa -, úgy töredezik millió és újabb millió darabra a benne részt vevő egyének figyelme. az információdömpingben terhelt agy képtelen valódi, az egyén jóllétének magjából kiinduló szelektálásra (ezt most nem _kell_ felvenned), helyette a kifejezés előnytelen mivoltában megvalósult az élj a most-ban. ez a most tapasztalatom szerint az egyperc — két hét skálázású időtengelyen vesz fel tetszőleges értéket. minden, ami ennél távolabb időzített, közel teljesértékű negligálás kategóriájába esik (ki tudja mi lesz két hét múlva). persze, az itt és most kifejezésre visszautalva minek törődni valamivel, ameddig még oly’ sok víz lefolyik a Dunán? s így van deficitben a jövőkép, ötlet, kreativitás, terv, hogy mi legyen ezután.

én _most itt_ vagyok melletted, és éppen meséltél magadról egy történetet.

a kizökkentő tényező hossza irreleváns, maga a kizökkentés időben alig mérhető ténye ami igazán számít: egy pöttyöcske az univerzumban. hogy valaki hívott, jött egy értesítés, üzenet, emlékeztető, melynek befolyása volt arra, amit éppen csináltál. vagyis, hogy hagytad, hogy befolyása legyen rád. innen visz messze, hogy milyen remények, célok, motivációk mozgatják a befolyásolás jóváhagyását? valaki éppen válaszolt egy üzenetedre, melyet múlt héten írtál neki. kaptál egy cicás képet. értesítés egy e-mail érkeztéről – be kell fizetni a villanyszámlát, a határideje három hét múlva esedékes. tehát itt és most releváns…? hívott a kollégád, hogy küldött egy e-mailt. dobogó elsőhelyezett kedvenc, minek karattyolni többet. saját tapasztalati arány, hogy az esetek túlnyomó hányadában a figyelemfelhívás akkor és ott abszolút irreleváns. tudok most azonnal tenni ellene vagy mellette?

mmmm, pillanat, mutatok egy képet!

diskurzus közepi gyakori felkiáltás, mely verbális tónusban hallva jellemzően inkább lekiáltás – a mondat vége felé közeledve rendre halkul, a felkiáltójel környékén már minimum a képek mappában tartózkodva simogatja a törésálló üveglapot lefelé suhintva, ugyanis a történet szempontjából releváns (?) kép valahol megbújik sok másik között. a figyelem belezuhant egy feketelyukba, melyet szakemberek tucatjai úgy konstruáltak, hogy belezuhanjon a figyelem. bezárult a kör. olyan a figyelem, mint a higany: ha nincs edényzetben (kordában) tartva, azonnal szét fut a tér minden irányába, és párolog közben. aztán szedd össze a radiátor alá beszaladt két szemet. és így szállnak tova valódi, leírhatatlan, csak átélhető emberi pillanatok, szünetel egy pillanatra a kapcsolódás, jajj, hol is tartottam, és aztán a világot még gyorsabban forgassuk, mert épp elmélyültem a virtuális bugyrokban. kapcsoltam.

elmegyek pisilni.

addig unaloműzés-gyanánt körkapcsolást csinálok: így hívták a szüleim, amikor reklámidőben végignézték a másik öt, ingyenesen fogható tévécsatornát, hogy ott mi megy éppen – esetek zömében a reklámidők szinkronban voltak. megnézem, mi van a virtuális térben, válaszolt-e iksz, jött-e levél, kommentolvasás, hírcímek átfutása, árfolyam ellenőrzése, további teendők átnézése, mi lesz ezután (most itt vagy, minek aggódni és készülni arra, ami ezután lesz?) – ezek közül legalább egyik képez egy szakkádnyi szakadást a filmen és feketelyukként magával ránt a releváns tartalomkínálattal, körülírhatatlanul megfogó megjelenésével, és persze hirdetésekkel. két reklám közt néha megjelenik egy apró gyöngyszem. nincsen vége az oldalnak, már végtelenítették, és addig tölt, tölt, tölt, tölt újabb szellemi gyorskaját, hogy ínhüvelygyulladásom jóval hamarabb lesz. apropó, időbeliség, ráadásként nem kronológiai sorrendben kapom, hanem egy előttem ismeretlen algoritmus összeválogatja, melynek egyik alapvető működési mechanizmusa, hogy minél több figyelmet adjak az oldalnak, lehetőleg önkívületben simogatva felfelé az üveglapot és valami igazán megütköztető tartalmat remélve: az egyik politikus hangosan fingott a plenáris ülésen. én itt vagyok melletted.

már öt perce ült előttem némán a telefonját bogarászva.

csak egy pillanat!

abszolút tét nélküli vakon jobbklikkelni: ezzel semmi végérvényes nem történik, előjön legalább három kérdés, melyekre a jobbklikk ugyanúgy tét nélkülien hat. klikk klikk, míg el nem kattan.

de ha balt klikkelsz!

bezárt ablak? elveszett információ? megszakadt kapcsolat? befejezett feladat? elkészült teendő? semmi? szerencse, balszerencse? jó, rossz? ki tudja?

de azért nyisd ki a szemed.