Aroff

van egy része a kertecskémnek, amit kerülök, nem tudok hova tenni, nem kezdek neki évek óta a rendezésének. egy vékony sáv a szélén, melyen kétméter magas közönséges sövény áll, túlfelén a társasház kukái. a bokrok erősen viharvertek és tépázottak, rengeteg csontszáraz törzsrész ácsingózik köztük hajtás nélkül évek óta. a szélcsatorna a kukák irányából az avart, és a turizók által eldobott kisebb hulladékokat felduzzasztja a bokrok tövében. meggyecske a hab tetején, hogy patkányok és egerek búvóhelye, egy csapda jelenléte jelzi ezt, s persze láttam többször mindkét állatból kóricálni ezen a részen. a gereblye nem jön szóba, szűk helyek, bokorágak korlátozzák az eszköztárat – marad a kézzel kotrás.

szar meló. négykézláb kell kúszni és kotorgatni az avart, azzal a potenciális meglepetéssel, hogy patkányharapás ér, megszúr valami. mindeközben ridegen roppannak a falevelek, artikulálatlanul csörögnek-zörögnek, esetlenül hullanak millió mikronra, tapadnak a kesztyűhöz, hátráltat az aljnövényzet szárai, és egy futónövény (valami borostyánféleség).

ma nekiláttam. mégiscsak jobb lesz a bokroknak is, hogy nem több éves rothadó avar áll törzsükön és körülötte, ahogy a szikkadt kórók eltávolítását köszönik szépen, és szememnek ugyancsak kedves lesz a rendezettség. találtam négy patkánylyukat, a lakók nem mutatkoztak. több tucat félkarvastag elszáradt törzset szabadítottam ki, és kilenc zsák távozott tele levelekkel.

befejezni nem lehetséges, csak abbahagyni.

becsaptam magam.

nem első alkalom, hogy ugyanazon hiányom tekintetében kijátszottam önönvalóm ellen saját magam. biztonságos, elfogadó környezetben a nem tudatos döntéseim és cselekedeteim önmagukért beszéltek, majd amint tudatom ezeket felismerte és keretezte, ellenállt, azonnal beavatkozott és ellenműveletbe lendült. külső aspektusból roppant szórakoztató szemlélni, majd a megvalósulását követő percekben tudatosítani, hogy az önvédelmi mechanizmus soha be nem rozsdásodó gépezete azonnal reagál a kellő pillanatban. gyöngéden karonfogta a tudatalattim, odavezette egy útvesztő bejáratához, melynek kapujára ‘a miértek végtelen erdeje‘ volt díszes ötvösmunkával felütve, majd erélyesen, de nem bántóan indulásra taszította.

ezúttal mégis valami más volt. egyetlen lépést nem tett az útvesztőben, rögvest visszafordult, farkasszemet nézett a mechanonnal, s noha utóbbi pislogott először, előbbi ráhagyta: rendben, nyertél. de már ismerlek. tyúkszemedre léptem. de ez a métely bennünk van. közös érdekünk, hogy kezeljük és megszüntessük, a hiányt betöltsük.

amikor egy pohár hideg vízbe beleesik egy csepp forró víz, elhanyagolhatóan csekély idő elteltével azonos hőmérsékletűként egyesül a masszával. ha több cseppet, vagy a nyugvó víztömeg teljességével arányos mennyiségű forró vizet töltenek rá, megmozdul a pohár hőmérséklete.

bekerültem különböző embercsoportokba – osztály-, csoport-, sport-, utas-, munkatársak, barátok, ismerősök, tüntetők, járókelők – ahol egyéni tulajdonságok minősítése és nevesítése nélkül létezett (kialakult? kialakították?) egy kollektív atmoszféra – hívjuk hozzáállásnak, morálnak, mentalitásnak, agilitásnak (bénultságnak). megnyerjük a versenyt, vagy elmegyünk mert kell? nagy számok törvénye alapján mindig széles spektrumon mozognak az egyes tagok: a túlzottan innovatív, vad, hajmeresztő dolgokat teljesítő; vagy a hasát vakaró, mások hátán (ha már odatette valaki előtte a létrát) felmászó, elsőszámú notórius panaszkodó; vagy az igavonó állat, aki húzza az egész kócerájt bivalyként; vagy a csendes, meghúzódó megalkuvó; vagy a besúgó, aki mindenki mást figyel, tevékenysége alibi (hogy kinek jelent, azt korszaka/rendszere/ideológiája/társaság alapiránya válogatja). ezek tetszőleges elegyítése ugyanúgy élő és érvényes. a soha, senki által nem mért sem megállapított átlagot nagyon alulról súrolók, vagy az ellenkező előjelben, felfelé túlzottan kilógók esetén egyöntetűen merül fel a dilemma (=/= tudatosításra kerül): szoksz vagy szöksz?

a magas kvalitásnak az alacsonyabb átlaghoz szokni degradálás. szelleme erodálódik, porlik, rosszabb esetben lelke lassú, penészrágta rothadásnak indul. ezernyi apró kéz rángatja lefelé az oromról, jer közénk furcsa lény! az alacsonyabb kvalitás – amennyiben harcos – felfelé törekszik minden lehetséges módon, hogy jobb képességeket szerezzen, tanuljon, fejlődjön. más esetben csak létezik (túlél), rosszabb esetben egyike azon ezer kezeknek, aki az átlag felettieket lerángatja a dagonyába és megforgatja a bélsárban – léte ennyi és nem több, minden más csak fényvisszaverődés.

mindig a sár diadalmaskodik, alacsonyszintre törekvés zajlik, lehúznak a mélybe, mert a mély mindig olyan arcát illetve manifesztumát sugallja a magasentitás felé, mely számára vonzó: akár megfogalmazható, akár nem a vonzalom tárgya.

és mi van, amikor nincs differencia korbácsolta hajtóerő? semmi. agónia. unalom. egyhangúság. változatlanság. állóvíz. élettelen.

amíg újra nem lesz különbség kovácsolta hajtóerő.

találkoztam egy embertársammal, akivel egy évtizeden át barátként hivatkoztunk kapcsolatunkra. bejártuk az egész országot kettesben, végtelen eszmefuttatásokat folytattunk az élet bármely, aktuálisan előkerült területéről elmélet és gyakorlat síkján. bemutatott testvérének, párjának, anyjának; többízben jártam lakásán, megvendégelt ebédre, akadt alkalom, hogy nála aludtam – épp ott ért véget és igen későn egy utazás.

egyszeriben az éterből bejött egy projektszerű munkalehetőség, mely a végzettségem tekintetében nem szakterületem, de hobbiként már hosszú évek óta alázatosan gyakoroltam, érdeklődtem, foglalkoztam vele, írtam róla, feltártam elérhető mélységeit. ő végzettségéhez és szakértelméhez közelebb állt a terület, s mint akkor már hosszú évek óta kiszámítható jó barátként, azonnal rá gondoltam, mint projekttársra. felvázolást követően egy héttel a hivatalban ültünk megbeszélésen két egyetemi oktatóval versenyezve a lehetőségért. abszolút eladtuk magunkat, az oktatókkal egy kellemes, valódi szellemi verseny során kerültünk ki győztesen – minket bíznak meg a feladattal. épp nyár eleje volt, hivatalokban leállás közelgett, s még ezt megelőzően várták a megbízási szerződés tervezetét, benne a díjazással, becsült munkaórával, és részfeladatok felvázolásával.

s ekkor ő elérhetetlenné vált. üzenetekre nem reagált – vagy igen soká – hívásaimat nem viszonozta. a hivatalból hetente kerestek, várták lelkesen a tervezetet. összeraktam, amire magam képességeiből, az internet segítségével, és egyéb, iparági emberek tanácsai alapján képes voltam, ugyanakkor a leendő projekttársam bevonása esszencialitásként lebegett előttem, mielőtt a végleges anyagot kiküldöm.

nem válaszolt. amikor igen, halogatott, tologatott, maszatolt. tartottam a hátam a hivatal irányába két hónapon keresztül, volt, hogy írásban, volt, hogy hívásban. a helyzet nem változott, ellenben a bennem lévő feszültség, düh, karonfogva az értetlenséggel és felelőtlenséggel. egy nap úgy döntöttem, hogy lapjaimat ki kell terítenem maradéktalanul, bármekkora blama legyen. előtte felkerestem az országban az adott projektre általam két másik leginkább alkalmasnak tartott egyént, röviden vázoltam a lehetőséget, majd talonba tettem őket, amíg a hivatalra ráöntöm a feketelevest. őszintén tálaltam, átadva, hogy ez most éppen nekem is valami egészen új és tanulságos helyzet, melyre nem tudok – és társam helyett nem is kívánok – magyarázatot adni. megértőek voltak, s letettem két professzionális névjegyet az asztalra. maga a projekt ugyanis üdítően serkentő volt és velünk, vagy nélkülünk, de nagyon el kell indulnia az útjára.

előbb egy rövid üzenetben informáltam társam a döntésemről, melyre meglepően helyeselt, hogy jobb ez így, nem kell nekünk szívás egy hivatallal, márpedig azokkal milyen nehéz együttdolgozni, akadozik a kifizetés, kötekednek az órákkal, sokat kellene helyszínre utazni, miegymás. komolyan? ez nem jutott eszedbe, amikor lyukat beszéltél a hasukba személyesen, hogy mi nyerjük meg a lehetőséget, vagy mielőtt egyáltalán elmentünk a megbeszélésre…? eltűnését indokolva említette egy családtag és macskájának halálát, majd gyermekének születését – mely események egy hónapon belül forogtak le, akkor és ezért elérhetetlenné vált.

egy hónap elteltével továbbra is mozgott bennem valami, úgy éreztem, nem sikerült átadnom, hogy mennyire bántó és amatőr, amit művelt. így egy hosszú levelet írtam neki, melyben kifejtettem, hogy bár a két esemény (halál-születés) egy hónapon belül bizonyosan felkavaró, akár megrázó, jómagam nem éltem át ilyet, így csak elméleti eszmefuttatásom van róla. ugyanakkor elképzelni csekély fantáziám, hogy egy sort odahányni elém, miszerint boccs haver, off a projekt részemről nem fért bele az idejébe. válaszában újfent maszatolt, nem reagált érdemben megértést kifejező, de nyilvánvaló felkérdezésemre. ettől a ponttól negligáltam.

mint pár hete fény derült rá, a közvetlen főnököm osztálytársa volt, s nem rég összefutottak osztálytalálkozón. szóváltásukban előkerültem én is, meg hogy most hol dolgozom, és felmerült a lehetőség, hogy engem tehermentesíteni alkalmazzák. ez a mai napon kulminált új szintre: megvolt az első közös megbeszélés az igazgatókkal közösen.

azt hiszem, ilyen helyzetekben lehet gyakorolni azt, amiről oly’ sok szó esik elméletben az élet során, és pokoli nehéz átültetni a gyakorlatba. egyrészről valójában senkit nem lehet megismerni, kiismerni még annyira sem, ismerkedni – azt lehet. a tíz év ellenére ezt az embert át kellett gondoljam, hogy ismertem-e valójában. másrészről mindazon ellenére, hogy cserben hagyott, kellemetlen helyzetbe hozott, jóhírnevem levizelte gyermeki könnyedséggel, úgy voltam vele, hogy rajtam nem fog múlni: a főnökömnek egy árva szóval nem említettem kapcsolatunk feketefoltját, továbbá ismeretségünkről igen szűkszavúan nyilatkoztam. nota bene, az élet kegyetlenül megbüntette és kárhoztatta, pokoli fájdalmakkal fűszerezve: az elmúlt két évben – miután kapcsolatunk kútba zuhant – rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak nála. több műtét, kemoterápia, egyéb kezelések vannak a háta mögött. ma látottak alapján ismét a harcképes, egészséges emberek táborát gyarapítja, semmi nem látszik rajta. kell még ide az én kicsinyes, ego-vezérelte haragom és sértettségem érvényesítése?

kommunikációnk alapján a röpke órás megbeszélés alatt nem éreztem, hogy másik ember lenne, mint akivel tíz évig autóztunk. most is eladta magát, bár talán kevésbé fényezte és taglalta érdemeit. beszélt magáról, megemlítette dióhéjban a betegségét, de egyébként olyanban volt érzetre, mintha ott folytatnánk, ahol legutóbb letettük a lantot. irányomba, személyemről egyetlen kérdést nem tett fel.

különböző tárgyaknak és tereknek megvan a saját frekvenciájuk. amennyiben ezen a rezgésszinten van a tárgy törni fog, a tér pedig – megfelelő szint esetén – omlani.

korunkban rengeteg kisméretű helység van épületekben: toalett, kamra, kisebb fürdőszoba vagy konyha, meg amire nem gondoltam még. a térnek zártnak kell lennie (nem hermetikusan, hiszen toalett esetében megfulladnál a szarszagban), kisebb szellőző megengedett, de alul-oldalt-felül zárt építésű kell legyen. vizelés közben – főleg, ha hosszú a cérna – a legmélyebb torkomból előcsalható hangot rezgetek, egyre emelkedő frekvencián. ha sikerül a sajátfrekvenciát elérni, akkor a helységben öngerjesztő – szuperponálódó – hullámok keletkeznek, és a hanghatás nagyobb erővel hallható, továbbá csúcs esetben bent lévő kisebb tárgyak összezördülnek.