Aroff

úgy rémlik, hogy az idők kezdete óta rajongok értük. tudomásom szerint egyetlen felmenőm nem foglalkozott ezzel, és szüleim sem nyomtak a témába. nincs válasz a miértre, ezt rég tudom. ahogy mindennek, végső soron ezeknek – szenvedély – ugyanúgy semmi értelme, de épp ez teszi széppé: nem értelmet keresek. és valahol mégis: tudományosan-műszakilag magas pontossággal meghatározott, többszörösen összetett szerkezetek – már amennyire az anyagok minősége és találkozásukból fakadó átalakulások, változások valószerűtlenségének valószínűsége azt jóváhagyja.

minden a megfigyeléssel kezdődött. néztem, ahogy használják, ahogy kezelik, ahogy működik, ahogy dolgozik. tátottam a szám, csorgattam a nyálam, álmodoztam. napok-hónapok-évek ideje alatt értelmeztem, megállapítottam, konzekvenciát vontam; tévedtem, zsákutcába kerültem, új perspektívából néztem és ismertem meg, megállapítottam, konzekvenciát vontam; gödörbe estem, kikecmeregtem, nekifogtam és ∞. tanultam (tanították), hogy épül fel; fajtáit, tervezését, létrehozását, működtetését, használatát, kezelését. érdekel minden, ami csak kapcsolódik hozzá: úgy messzi, érintőlegesnek sem mondható tájakról, mind közeliekről. ha szervesen és elengedhetetlenül kiegészíti, támogatja, fenntartja, akkor azért. a legjobb akartam lenni, mely széles perspektívával és részletlátással egyszerre lehetséges csak. átlátom, hogyan van környezetében mikro- és makroszinten. hobbiból munka (hivatás?) kerekedett, megörökítem és öregbítem tevékeny napok mellett; alakítom, formálom, szervezem. következő szintet apránként – és folyamatosan most – lépem: megmondom, hogyan legyen. mi a jó, hogyan és miben jobb. szellemében alkotom: huszonöt éve követem, látom, ismerem, használom, kezelem. apró ötleteim, vagy hangos kiabálásaim itt-ott, ekkor-akkor valamit átvittek, és változott valami. lelkesedésemben, szakértelmemben, és agilisságom triójában – egyszerre – eddig nem égtem együtt mással. nem tudsz olyat kérdezni témában, amire ne tudnék azonnal adekvát választ adni, vagy öt percen belül találni.

melegágy az ~nak. jobban tudom, ne okoskodj, nem értesz hozzá. mások – szakmabeliek vagy profán járókelők – meg nem hallgatása, lekicsinylése, ítélkezés, dobozolás, egymondatos lekeverések, bántás. feltörő ötletek három szó utáni kikövetkeztetése és anullálása. a munka hajnalán rengeteg ellenfeszülésem volt, dühös voltam a dilletáns emberekre, bosszantott az áskálódás, és minden, ami nem tiszta pragmatizmus, hanem rothadó hús és vér tetszőleges keveréke. villongások felettesekkel, akik vajmi kevés fogalmuk van a témáról, és mindez tetézték alázat és meghallgatás teljes hiányával, rossz esetben betartással, ellentámadással. kollégák, akik nap mint nap restek tenni; nem figyelnek, rendre hibáznak, majd elmismásolják, tagadják; s utána nem értik, miért toporgunk egyhelyben. ~ fordul egyet a puha és meleg takaró alatt. megkaptam a tockosaimat, olykor kiadósabb pofonjaimat. izzott mindkét orcám, máskor képzeletbeli husángok véres nyomai húzták hátam bőrét alvás közben is. zokogtam; fájt kívül és belül, a tehetetlenség tétova ereje feszítette bőröm. értetlenül álltam elefántcsonttornyom mélykék tengerpartra néző erkélyén egy testes vörösborral, a világ ellenem áll és mindenki csak magára gondol.

társadalmunk egyik sztereotipikus jelensége a piros ruhás nő. ikonikus megjelenése filmekben tettenérhető (pl. Mátrix), s persze ezek a valóságból táplálkozva építkeznek vele, mint a vonzalom és csábítás motívumával. ismérve, hogy a fényt jelenkorunk általánosan, széleskörben “szexi”-nek titulált nőideálja szerint veri vissza, ezáltal keltve ellenállhatatlanul beinduló pavlovi-reflexet – nyálcsorgatás helyett ezúttal a véráramlás irányának megváltoztatásával. haja tökéletes, alakja S, csípője széles, lábikrája enyhén izmos, bokája kecses, mozdulatai magabiztosak. viseletét egy szabóságban öntötték rá aprólékos és részletekbe menő tökéletességgel, mely minden részterület pontos felszínét enyhe ráfeszüléssel fedi.

amikor feltűnik a láthatáron egy ilyen egyed, minden férfi – és lopva a nők – őt bámulják, fantáziát meglódítva projektálnak egy test láttán. legutóbbi ilyen élményem alkalmával mindez egy metróállomás bejáratánál történt, jegyellenőrök sorfala előtt. a hétköznapi szórakozás magva ebben az esetben kettős: egyrészről a nyálcsorgatók arcát nézem, fürkészem arcuk mimikájába beivódó vélt gondolatokat és derülök rajtuk (külön kacagtató a nyaktekerők csoportja), másrészről nem tolakodóan mögé szegődök, így a jegy- és bérletellenőrzést a parfümfelhőjéből kipárolgó afrodiziákum által pillanatnyilag megrészegülő ellenőrök hadában teljes bizonyossággal megúszom.

van egy része a kertecskémnek, amit kerülök, nem tudok hova tenni, nem kezdek neki évek óta a rendezésének. egy vékony sáv a szélén, melyen kétméter magas közönséges sövény áll, túlfelén a társasház kukái. a bokrok erősen viharvertek és tépázottak, rengeteg csontszáraz törzsrész ácsingózik köztük hajtás nélkül évek óta. a szélcsatorna a kukák irányából az avart, és a turizók által eldobott kisebb hulladékokat felduzzasztja a bokrok tövében. meggyecske a hab tetején, hogy patkányok és egerek búvóhelye, egy csapda jelenléte jelzi ezt, s persze láttam többször mindkét állatból kóricálni ezen a részen. a gereblye nem jön szóba, szűk helyek, bokorágak korlátozzák az eszköztárat – marad a kézzel kotrás.

szar meló. négykézláb kell kúszni és kotorgatni az avart, azzal a potenciális meglepetéssel, hogy patkányharapás ér, megszúr valami. mindeközben ridegen roppannak a falevelek, artikulálatlanul csörögnek-zörögnek, esetlenül hullanak millió mikronra, tapadnak a kesztyűhöz, hátráltat az aljnövényzet szárai, és egy futónövény (valami borostyánféleség).

ma nekiláttam. mégiscsak jobb lesz a bokroknak is, hogy nem több éves rothadó avar áll törzsükön és körülötte, ahogy a szikkadt kórók eltávolítását köszönik szépen, és szememnek ugyancsak kedves lesz a rendezettség. találtam négy patkánylyukat, a lakók nem mutatkoztak. több tucat félkarvastag elszáradt törzset szabadítottam ki, és kilenc zsák távozott tele levelekkel.

befejezni nem lehetséges, csak abbahagyni.

becsaptam magam.

nem első alkalom, hogy ugyanazon hiányom tekintetében kijátszottam önönvalóm ellen saját magam. biztonságos, elfogadó környezetben a nem tudatos döntéseim és cselekedeteim önmagukért beszéltek, majd amint tudatom ezeket felismerte és keretezte, ellenállt, azonnal beavatkozott és ellenműveletbe lendült. külső aspektusból roppant szórakoztató szemlélni, majd a megvalósulását követő percekben tudatosítani, hogy az önvédelmi mechanizmus soha be nem rozsdásodó gépezete azonnal reagál a kellő pillanatban. gyöngéden karonfogta a tudatalattim, odavezette egy útvesztő bejáratához, melynek kapujára ‘a miértek végtelen erdeje‘ volt díszes ötvösmunkával felütve, majd erélyesen, de nem bántóan indulásra taszította.

ezúttal mégis valami más volt. egyetlen lépést nem tett az útvesztőben, rögvest visszafordult, farkasszemet nézett a mechanonnal, s noha utóbbi pislogott először, előbbi ráhagyta: rendben, nyertél. de már ismerlek. tyúkszemedre léptem. de ez a métely bennünk van. közös érdekünk, hogy kezeljük és megszüntessük, a hiányt betöltsük.

amikor egy pohár hideg vízbe beleesik egy csepp forró víz, elhanyagolhatóan csekély idő elteltével azonos hőmérsékletűként egyesül a masszával. ha több cseppet, vagy a nyugvó víztömeg teljességével arányos mennyiségű forró vizet töltenek rá, megmozdul a pohár hőmérséklete.

bekerültem különböző embercsoportokba – osztály-, csoport-, sport-, utas-, munkatársak, barátok, ismerősök, tüntetők, járókelők – ahol egyéni tulajdonságok minősítése és nevesítése nélkül létezett (kialakult? kialakították?) egy kollektív atmoszféra – hívjuk hozzáállásnak, morálnak, mentalitásnak, agilitásnak (bénultságnak). megnyerjük a versenyt, vagy elmegyünk mert kell? nagy számok törvénye alapján mindig széles spektrumon mozognak az egyes tagok: a túlzottan innovatív, vad, hajmeresztő dolgokat teljesítő; vagy a hasát vakaró, mások hátán (ha már odatette valaki előtte a létrát) felmászó, elsőszámú notórius panaszkodó; vagy az igavonó állat, aki húzza az egész kócerájt bivalyként; vagy a csendes, meghúzódó megalkuvó; vagy a besúgó, aki mindenki mást figyel, tevékenysége alibi (hogy kinek jelent, azt korszaka/rendszere/ideológiája/társaság alapiránya válogatja). ezek tetszőleges elegyítése ugyanúgy élő és érvényes. a soha, senki által nem mért sem megállapított átlagot nagyon alulról súrolók, vagy az ellenkező előjelben, felfelé túlzottan kilógók esetén egyöntetűen merül fel a dilemma (=/= tudatosításra kerül): szoksz vagy szöksz?

a magas kvalitásnak az alacsonyabb átlaghoz szokni degradálás. szelleme erodálódik, porlik, rosszabb esetben lelke lassú, penészrágta rothadásnak indul. ezernyi apró kéz rángatja lefelé az oromról, jer közénk furcsa lény! az alacsonyabb kvalitás – amennyiben harcos – felfelé törekszik minden lehetséges módon, hogy jobb képességeket szerezzen, tanuljon, fejlődjön. más esetben csak létezik (túlél), rosszabb esetben egyike azon ezer kezeknek, aki az átlag felettieket lerángatja a dagonyába és megforgatja a bélsárban – léte ennyi és nem több, minden más csak fényvisszaverődés.

mindig a sár diadalmaskodik, alacsonyszintre törekvés zajlik, lehúznak a mélybe, mert a mély mindig olyan arcát illetve manifesztumát sugallja a magasentitás felé, mely számára vonzó: akár megfogalmazható, akár nem a vonzalom tárgya.

és mi van, amikor nincs differencia korbácsolta hajtóerő? semmi. agónia. unalom. egyhangúság. változatlanság. állóvíz. élettelen.

amíg újra nem lesz különbség kovácsolta hajtóerő.