felszabadultságot érzek, amerre lépek. egy kicsit oldottabbak az emberek, közvetlenebbek, előzékenyebbek, kedvesebbek (vagy kevésbé bunkók, nézőpont és koordinátarendszer kérdése) talán, végre, észreveszik, hogy ott a másik. talán valamelyest halkabb és kevesebb a kurvaanyád kifejezés hangjában kulmináló nagykörúti segélykiáltás és elnyomott frusztrációmennyiség, az egyébként is ritmikusan dübörgő neurotikus delíriumhullámban, melyet a korszellem hordoz átfogóan. ezúttal csináljuk másképp, mi, itt.

egy héttel utána szinte egy nap alatt a legtöbb háború skandallum megszűnt, eltűnt, elnémult, kimúlt. a fenyegetés a védelmet kínálóval egyidőben lett voltnincs, ezzel együtt az a tompa, mély, nyomott, folyamatos stimuláció, ami ember és ember közt tetszőleges díszlet és szerepkörben újra és újra, végtelenítve úgy térben, mint időben folyamatosan történt utcán, hivatalban, boltban, kocsmában, villamoson: farkasok közt támolygás, ha sikerült felocsúdni a képtelenségből. mintha mindenki halkabb, könnyebb lenne, talán mentőautó is kevesebb (de semmiképp sem halkabb). mintha szükségtelen volna valakire rámorogni egy lökés, érintés, cipőrelépés ürügyén. előfordul.

a haldokló felkelt, leverte az út porát, majd ruháját árokba hajítva keres új göncöket, amikkel rendezettebb képet mutathat.