AI-ron behatás emberek felnőtt idea képes kérdem nyelv random srófa velem virtus zen zsibbasztó
↑ témák
utolsó ↓
-
adaptálódás
Szeretem azt hinni, vagyis abban az általános belső képzet- és érzésvilág keltette illúzióban mozogni, hogy adaptálódom a változásokhoz. Ez bizonyosan volt másképp, emlékszem, amikor szembeszegültem a rajtam kívül álló és rám hatással lévő eseményfolyam keltette érzetekkel, érzésekkel: próbáltam maradni a megszokottság kiszámítható, ismert kényelmében.
S miközben felülök a friss hullámra a hullámmal, szemlélem a befogadás indukálta belső változásokat. Összhangba tudok kerülni – maradni ezzel, ezekkel? Például ahogy e sorokat satírozom egy papírra, a ceruza egyre tompább ahogy cikornyás, betűket formáló nyomot húzok vele, s egyúttal betűim szélessége folyamatosan terebélyesedik és laposodik, esetlenebb lesz írásom. Olvasható? Rendezett, esztétikus? Forma és tartalom találkozik a kívánt mértékben? Mi a mérce? Azt csinálom, amit mondok, azt mondom, amit csinálok? Mit csinálok? Harmóniát vagy diszharmóniát ébreszt előtte, közben, utána? Képes vagyok-e a változott körülmények között ugyanúgy tovább működni? Szeretnék vagy szükséges változtatni? Mi a (vélt) tét, ami a változtatás vagy változatlanság mérlegének két oldalára nehezedik?
-
_ – ti-tü-tü – _
nyáron nyitott ablakkal aludtam. minden hajnalban, valamikor öt körül ugyanazt a riasztó hangot hallottam: TÍ-Tü-tü. Nem egy valódi riasztás, vészhelyzetjelzés, csak egy szolid kis felkiáltás, talán egy működési módváltozásból fakadóan.
amikor többedjére hallottam – és szétszálaztam fejemben a félálomban futó mozitól – azon kezdtem töprengeni: vajon hogyan deríthetem ki a forrást? abszurd és roppant kényelmetlen lehetőség kimenni ezért akár több napon hajnali órákban különböző környékbeli közületek, intézmények, boltok, műhelyek környékén strázsálni (bár érdekes matematikai feladvány lenne, hogy mely helyre lenne érdemes állni a leghatékonyabb ráhallás érdekében, optimum-keresés). ennek vélt erőfeszítése viszont azonnal elfújta a kíváncsiság apró lángját.
temérdek visszaverődési lehetőség van, a lehetséges kört százötvenméteres átmérőre saccolom, figyelembe véve, hogy hajnalban a város „fehér zaja” minimális, tehát nem szükséges közvetlen közelségemben legyen.
sétálok egyik délután ötvenméterre magamtól, és gondolataim írmagvában sem sejlett fel, amikor meghallottam. annyira váratlan és gyors volt, hogy megálltam és visszaidéztem egyedülálló, olyan lemondóan szomorkás, háromhangos csökkenő tónusú közlését egy reményét vesztett kültéri elektronikai eszköznek, utolsó segélykiáltásának lejtős dallama a hétköznapi hajcihőn is tisztán átütött. álltam a park közepén becsukott szemmel és többször visszajátszottam, irány; erősség; visszaverődés elemzésére. és közben azon gondolkodtam, hogyan változik az emlék a felidézések gyakoriságával – lehet, hogy az inger belső és nem külső volt?
hogy eme kedélyborzolóan érdektelen fedvényre felkiáltójelet tehessek, nagy valószínűséggel a közeli gyógyszertár riasztója rikkanthat napjában néha, noha a hangkibocsátás okát homály fedi.
-
torlódó gondolatok
Ébredéstől kezdődően terhesnek éreztem a funkcionáló hétköznapi létezést. Az „egyszer ez is véget ér” kevésnek hatott a reggeli kávé mellé, a nap folyamán bármilyen fortélyosan próbáltam kicselezni magam, mindig radzsasz volt erősebb. Ha reggel forrásközeli a szürke szamár hőmérséklete, egyszer felforr a nap folyamán.
Miután lehoztam a Napot az égről aznap, este hidegzuhanyt jelöltem ki a testemnek. A piros tartomány közepéből a kék legszélső, véghatárolásos helyzetébe tekertem. Rátettem másik kezem a baloldali kezelőre: felfelé esőztetés indítható. Jobb alkarral megtámasztottam a szemközti falat és néztem egy csempemintát. És honnan tudom, mikor nyissam meg?
Egyetlen kérdésként állt a térben, majd a hidegvíz keltette érzetre emlékeztettem magam: váratlan, kezelhetetlen, meglepő, józanító, összerándító, hirtelen. És egyre burjánzott és szavakba mászott személyes emlékeken keresztül és hogyan írjam majd le…
MOST.
S a gondolatok utolsó szálig elillantak.
-
pláza páva
Feszes fenekek, egekbe emelt mellek, duzzadó kar- és hasizmok, cserfes kacajok, brosként hordott párok, korzózás márványlapokon, kellemes klímában, mesterséges napfényben és elvesztett időérzékelésben, emeleteken keresztül birkaterelés, vágyak elő-, míg szükségletek háttérbe tolása, átszellemült embertömegek menetelése (ismerős?), hetente cserélt növények, mímelt vízesés, mesterséges illatok és afrodiziákumok eregetése, tudattalan láncra vert rángatása, könnyen emészthető gyorsételek és -zenék. Monumentális méretek, ahol aprónak érzem magam, sekélyesség és formátlanság, ahol a vágy bármivé formálható és újrateremthető.
bementem tíz percre egy plázába.
-
* játéktér *
akkor is játszom, ha éppen temérdek szabályt és kötelmet hordozó cselekvést végzek. erről hajlamos vagyok megfeledkezni, ha a teendők, vállalások, kötelességek terhe túlsúlyba kerül a folyamat közben. ha viszont a szándék tisztán ‘a játék’ maga marad mindvégig; benne lenni a folyamatban, történésben, létezésben önmagáért, és csak szemlélni a változásokat, azokhoz alkalmazkodni (alakítani, formálni), akkor a kötelmek is lazulnak, pillanatláncolatokig feloldódnak.
a közlekedésben sok szabályt, rendet az út felfestései, táblák, lámpák jelzései determinálnak, megszabnak. van egy adag, amit ezek jelzése nélkül tudnom, ismernem kell (jobbkéz-szabály). ismernem kell saját képességem: reakcióidőm, figyelmem. járművek adottságaival érdemes tisztában lennem: fizikai méretek, jellemzők. s mindezek felett egy óriási társasjáték egy hatalmas játéktérben, melynek egy szereplője vagyok. ha valahol, valami, valaki hibázik vagy hiányzik, konfliktus, összeakadás, akadályozás, veszélyhelyzet, baleset, sérülés, halál.
a kevésbé egyetemlegesen körülhatárolt vagy rugalmas keretek között a játék lehet izgalmasabb vagy szorongatóbb: kihívás vagy probléma? lehetőség vagy kötelesség? felelősség vagy felelőtlenség? szabadság vagy rabság? aspektusok, amelyek változatosan törekednek körülírni a hozzáállást, szembenézési belső mechanizmust.
a kimondatlan, talán leírt, de leginkább nem felülbírált, hanem “örökölt”, görgetett játékszabályok egy mételyező csoportja a szokásra alapuló rendezőelvek. letagadva a változást: valamit, valahol, valakik, valamikor rögzítettek, mi pedig visszük tovább olykor birkaként követve, esetleges felülbírálás, aktualizálás hiányában.
kimondatlan, ismertnek vélelmezett etikai, erkölcsi játékszabályok vannak érvényben az emberi kapcsolatokban. manapság észlelt változás a tegezés egyetemleges terjedése nemtől, kortól, társadalmi hovatartozástól függetlenül. lehetséges tiszteletet kifejezni, tiszteletteljesen kommunikálni, határokat tartani magázódás körmönfont kifejezésmódja nélkül?
hol, hogyan, mikor érnek össze a szavak és tettek, cselekedetek? fontos – szükséges – mindig koherencia legyen szavaim és tetteim közt? érdemes-e minden gondolatot szó kövessen, minden szót tett kövessen? észlelem-e a játék terét? ha játékszabályt alakítani kívánom, azt magamért, másokért, vagy a rend érdekében teszem? vagy csak a játékért magáért? alkalmazkodom vagy alakítom, mindkettő? betartom az összes játékszabályt? betartható mind? betartom, követem azon játékszabályokat, amelyek számomra kellemetlenek, előnytelenek, kényelmetlenek? belemegyek más – választható – játékába? feszegetem a határokat? mozgatom sajátomat, hatok a másikra? a társadalmi konvenciók kötelező játékaiban hogyan veszek részt?
-
random arc 32
egy megállóba érkezve nyílik az első ajtó, és ezzel mágikus egyidejűségben az egyetlen felszállni kívánó fiatal srác papírzacskója hosszában széthasad, és a bevásárlásának minden terméke szana-szét gurul két négyzetméteren. felfogva a helyzetet int a sofőrnek, hogy ez a busz elmehet, ő most itt szedegeti a cókmókját. a sofőr biccentett, hogy szedje csak, megvárja. felmérve a pakolási lehetőségeit, egy-két másodperccel később belekezdett abba, majd egy idős és egy fiatal nő szállt le a buszról segíteni, és behordani a fedélzetre dolgait.
-
random arc 31
ülök a napsütötte utcán egy külföldi városban és söröm kortyolom. mellém lép egy mozgásából ítélve delíriumos, hajléktalan tag, és a helyi – számomra abszolút dekódolhatatlan – nyelven belekezd egy monológba. néhány mondatot követően jelzem, hogy váltson általam értett nyelvre. váltást követően egy-két nyelvbotlással felvázolta, hogy ad nekem pénzt, és a szomszédos hamburgeresnél vegyek neki egy sültkrumplit.
elvettem a pénzt, bementem a helyre, kértem egy krumplit, kezembe nyomták némi visszajáróval, odaadtam a tagnak, aki a hely előtt lehajtott fejjel részint bóbiskolt. visszaültem társaságomhoz, követett és ott is elismételte köszönetét, háláját.
nekem még életemben nem adott pénzt hajléktalan, ez a tranzakció mindig a másik irányban zajlott.
-
Dógen zen
Dógen ezt is tanította:
- Egy régi bölcs azt mondta, hogy ne beszélj a másik ember viselkedéséről, ha nem vagy azonos vele. Ez azt jelenti, hogy a másik ember erényeinek megismerése és megértése nélkül – még ha látjuk is a hibáit – nem szabad őt kritizálni, és azt kell gondolnunk róla, hogy jó ember, aki rosszat cselekszik. A jó emberek is csinálnak rossz dolgokat. A másik embernek csak az erényeit fogadjátok el, a hibáit ne. Az a mondás, hogy a bölcs ember a másik erényeit nézi, nem a hibáit, ugyanezt jelenti.
[III./8.]
Egy alkalommal különböző témákat érintő beszédében Dógen így tanított:
- Az emberi tudatban eredetileg nincs jó és rossz. A jó és a rossz a helyzettől függ. Amikor például felébred bennünk a bódhi-tudat, és a hegyek közé vagy az erdőbe vonulunk, azt gondoljuk, hogy a hegyek között lenni jó, az emberi társadalomban élni pedig rossz. Azután megunjuk az erdőt, és úgy gondoljuk, hogy az rossz. Ez azért van, mert a tudatnak nincsenek rögzített jellemzői, a körülményektől függően változik. Következésképpen jó körülményektől függően tudatotok jó állapotba kerül. Ha rossz körülmények közé kerültök, tudatotok is rossz lesz.
Ne gondoljátok, hogy tudatotok eleve rossz. Csak kövessétek a jó körülményeket.
[V./14.]
Sóbógenzó-zuimonki: Dógen zen (Filosz, 2025)
-
je suis
több embertársamtól hallottam elbeszélni, hogyan és mikor mi fog történni az életében. ezek alatt nem elhanyagolható hétköznapiságokra vezessen gondolatfolyamod, hanem mérföldkövekre: gyerekszülés, házasság, karrier, meg további egyetemlegesen fontosnak vélt életesemények.
ilyenkor tátott szájjal hallgatom, hogy…milyen jó a fantáziája? vagy megérzései? az most lényegtelen is, hogy ezek közül mi valósult meg és mi nem, vagy nem úgy. de hogy mennyire veszem komolyan a…fantáziám? élettörténetem írását? megérzéseim? ha túl komolyan: elszalasztok más úton, de ugyanoda vezető lehetőséget? vagy teljesen elszalasztom? ha túl komolytalanul: elszalasztom? vagy más úton, de ugyanoda lyukadom? és mi van, ha csak létezni kívánok?
-
A zen útja
“A nyugodt, magányos pillanat hangulatát úgy nevezik: szabi. Ha a művész lehangolt, szomorú, és az üresség különös érzésében egyszer csak megpillant valami egészen hétköznapi, szerény dolgot a maga hihetetlen » ilyenségében «, ennek a hangulatnak a neve: vabi. Ha a pillanat intenzív, nosztalgikus szomorúságot kelt, amely az őszhöz és a világ mulandóságához kötődik: ez az avare. Ha pedig a látványban hirtelen egy titokzatos, különös dolgot fedezünk fel, ami valami megfejthetetlen ismeretlenre utal, ennek a hangulata júgen. Ez a négy, tökéletesen lefordíthatatlan japán szó jelöli a furgu négy alaphangulatát, avagy a zen » ízének « mindent átható atmoszféráját, ahogy az élet cél nélküli pillanatait érzékeli.”
* * *
“[…] A zen kertésznek esze ágában sincs rákényszeríteni saját elképzelését a természet formáira, inkább azon fáradozik, hogy igazodjon e formák » szándéktalan szándékához «, még ha ez rengeteg törődést és tudást kíván is. A kertész igazából soha nem szűnik meg nyesni, nyírni, gyomlálni, gondozni növényeit, de mindezt olyan szellemben teszi, mintha ő is a kert része lenne, nem pedig olyasvalaki, aki kívülről igazgatja. Nem avatkozik bele a természetbe, mert ő maga a természet, úgy műveli, mintha nem is művelné. Ezáltal válik a kert egyszerre egészen mesterségessé és tökéletesen természetessé.”
Alan Watts: A zen útja (Ursus Libris, 2021)
