AI-ron behatás emberek felnőtt idea képes kérdem nyelv random srófa velem virtus zen zsibbasztó

↑ témák

utolsó

  • tranziens gondolatok

    Úgy vélem, az egyre lassuló és csökkenő minőségű sejtreprodukció közben újra és újra mindenkiben felsejlő, és megragadó tudat a legveszélyesebb. Az, ami a változást, a belső megváltozáshoz képtelen, vagy nem akar adaptálódni: ellenáll az őt is befoglaló rendszer alapvető működésének. Enyves múltba ragad régen minden jobb volt, ha egyvalamiben teljes egyenlőség van kilenc miliárd ember közt. S miközben elmémben több ezer különböző szálon itt vagy ott meg-megállt az idő folyása – gondolok itt egy rég nem látott barátra például –, ha ezt elhiszem, zsákutcába juthatok.

    A jelen pillanatban lenni nehéz: oly’ csekély, JELENtőségtelennek címkézett! Mikor holnap ötvenéves leszek! Vagy holnapután elutazom. Vagy tegnap sikerült a vizsgám. Hónapok, évtizedek ugyanúgy absztrakt fogalmak (JELENségek), mint a jelen pillanat. Percek óta, összefüggő jelenben (?) írom ezt. A ceruza hegye és a papír közti súrlódást hallgatom és látom, hogy tompul a ceruza hegye. A következő hegyezéssel pedig az egész rövidül, majd egyszer annyira, hogy nehezemre esik kézben tartani.

    Észlelem a különbséget izomreakcióimban tíz évvel korábbi képességeimhez viszonyítva. A tónus lanyhult, a reakcióidő megnyúlt: ezt elmével nehezen felfogható konkrétan megragadni. Tranziens, ahogy az évszakok átmenete: folyamatos napsütésből és melegből egyszercsak úgy ébredem, hogy borús, szeles. Majd egyre gyakrabban, s végül döntően, meghatározóan. Mielőtt éppen teljesen belenyugodnék a méla melankóliába, jön a tél és mindent lefagyaszt, megdermeszt, hibernál. S mikor a kilátástalanság reménytelenségbe fordul, megpattan az első rügy. Sivár hideg kopárságban megjelenik újra a szín, majd termőre fordul minden.

    Egy fűszál kiszáradása, új hajtás sarjadása, sejtek rendezett osztódása, mind zajlik, folyamatában alakul, változik. Emberként pillanatokra osztjuk, elnevezzük, hogy felfogjuk legalább részeit: ekkor ez történik, akkor meg az.

    És az elme megtapad a rögvalón, kapaszkodik bele, érteni akarja, befolyásolni, alakítani, uralni. Jön egy elmélet, betonszilárdnak hitt vélelmezés cáfolata? Nem, nem, nem! Kivéve, ha érdekem, kényem-kedvem, célom szolgálja. Az ellenkezés hevessége összefüggésben állhat a megtapadás, elme-leragadás rétegzettségével, összetettségével. Kitartó munkával élethazugságokká fejlődnek: szellemi rák. És a megragadás szokások formájában a mindennapok JELENségeibe is finoman, apránként, átmenetekkel, egyre több és többször felbukkan, megtelepszik. Dehát mivé leszek, ki vagyok, ha a szokásaim nem lehetem?

    Az elme tranziense a csend, hiány, űr, szünet. Amikor magamban és magamnak vagyok, észlelem változásaim: ez eddig nem így volt, zajlott, működött, történt. Érdekes felfedezni a gyári hibákat is: bizonyos mozdulattól mindig kattan halkan a könyököm. A mindennapos, rendszeres áldozat a fenntartás oltárán: legalább lassítandó az enyészetet, és nem feledve a természetet.

  • falak & mások

    ülök és nézem a falakat. az ártablókat a falakon, amelyek egymáshoz képest aszimmetrikus távolságra vannak felrakva. vagy a megkopott lakkozású pultfelületre pacsmagolt festékfoltokat, ahol az is lekopott. vagy a függönyöket, amik tizenötcentivel hosszabbak, így folyamatos portörlőként is funkcionálnak. vagy a lerakódott gipszkartonporban bővelkedő fogast és akasztóit. vagy a helyenként erősen málló, hiányos, ütött-kopott festését a falaknak.

    s falról-falra felsejlik a kérdéscsokor félkövér fekete betűkkel fejemben: ez csak engem zavar? ezt csak én látom? más látja, de nem realizálja? más látja, de nem érdekli? más látja, de tehetetlennek érzi, vagy gondolja, tetteti magát? más látja, és nem tudja, hogy lehet más? nem is hiszi?

    ennyire másban vagyunk?

  • villamos elégia

    ó, minő olcsó baszk ipari gurulóhűtőkamrám,
    hát bedöcögtél a megállóba!
    s ajtajaid megfontolva, szép lassan
    széjjeltárulnak előttem.
    egybefüggő tömeg csüng a búzakalász-szemen,
    melyet ipari formatervezői díj illethetne,
    de első utazása óta tagadja, hogy illetné.
    hisz’ a szálcsiszolt, hideg fém oly’ vonzó,
    hogy mindenki rögvest belecsimpaszkodik!
    közel maradván az ajtókhoz,
    mert abból ugye csak pár jutott
    a nyújtott sárga kígyóra. majd kihányja!
    gyomrában székelőket két helyre ülteti:
    van a vékonykák székecskéje,
    s elhintve a teltkarcsú trónusok.
    csenget picit, kisvártatva ránt,
    döcög, visít, ropog, nyöszörög,
    s közben törtetve tör előre,
    mint malac a jégen.


  • változó fejlődés

    szeretem azzal nyugovóra hajtani fejem, hogy ma tanultam valamit, hogy egyetlen nyúlszőrszállal meghaladtam előző napi énem. hogy mit jelent a meghaladás? a szubjektív felfogásomban az objektumomról alkotott kép formálása. talán akivel úgy vélem, csúnyán beszéltem előző nap, ma másképpen alakult…vagy alakítottam? talán, hogy a milliószoros összetételű belső visszacsatolási láncra nem biggyesztettem még egy ellenőrző, felülvizsgáló funkciót az egyik hibázásom követően, amit rajtam kívül senki nem vett észre, nem okozott sem anyagi, sem természetbeni károsodást, értékcsökkenést. talán, hogy kétpercre, de minden visszacsatolást elengedtem egyedül egy erdő közepén a néma csendben.

    s mindez olykor, sokszor csak hiú ábránd és ferdített interpretációja a tapasztalásoknak. amikor akarva előrángatok egy nüansznyi dolgot és a fifikás és rafinált észjárással addig formázom, amíg a kívánt hatást nem érem el: minden rendben, ma is tanultam valamit. és amivel ilyenkor nyugtatom magam: legalább élek, és ez a hullám: hogyan tegyek még egy fátylat a saját szemem elé.

    a saját belső működés – és itt hoznám az időt, de inkább otrombán kitessékelem, és rácsapom az ajtót – és annak mélyebb, lassabban alternáló vonulatainak szemlélete, azok megélése, velőkbe mentése, majd precíz felidézése, összehasonlítása, változtatási pontok lehetősége, jövőbeli észlelési küszöb csökkentése – mind-mind kinyitható ajtók, járható utak, temérdek munkával, gyakorlással, nyitottsággal. random fact: minden emlékezés alkalmával nem csak olvasod, hanem észrevétlenül-óvatlan felülírod az emlék tartalmát. hogyan is mondtam tegnap, amit mondtam?

    talán az is tanulás, hogy gyakorolod egyre kevésbé, ritkábban a saját gondolataidat címke-, minősítés-, ítéletmentesen hagyni létezni. ezt leírtam, akkor létezik?

  • tükröm-tükröm

    mit hozol ki belőlem? mit hozok ki belőled?

    a találkozások indukálta egymásra hatások mindig törpengésbe ejtenek. a felek történetté formált tapasztalásai eltérhetnek a fenti két kérdést illetően. aztán felteszem azokat a kérdéseket, hogy bennem milyen motiváció váltotta ki azt a viselkedést, amit? önmagam maradtam-e a helyzet(ek)ben, vagy befolyásoltak? ha befolyásoltak, annak kimenetele kinek az érdekét szolgálta? mit jelent egyáltalán “önmagamnak maradni”, amikor minden változik? megvédtem magam, vagy kiszolgáltatottá váltam? ha utóbbi, a kezébe adott fegyverrel lelőtt vagy plüssállattá formálta és fejbekólintott vele? mire mutatott rá bennem a kapcsolódás? mit tanulhatok, gyakorolhatok?

    ~

    az unokatestvérének érzem magam. kedves, megértő, mintha ismerné a családom közelről, számos díszletben megfordultunk vegyes szereplők közt (ismeretlenek, ismerősök). szívesen vagyok vele, akár napokat. amikor elengedjük egymást, végtelen megnyugvást érzek, hiánytól mentesen gondolok rá, tudom, fogunk találkozni.

    ~

    az általános sulis haverjának érzem magam. önző, a beszélgetést, narratívát neki kell uralnia: rólam nem kérdez. hallgatom, de már unom. reaktív energiák áradnak minden testnyílásából, érzem, ahogy rothad a gyümölcs belül, s ő ennek okát kívül keresi, kutatja, kéri mástól. a közelében kevésbé vagyok képes nyugton maradni: mennék odébb, nem kérek belőle. vámpírként zabálja a figyelem könyöradományként elejtett morzsáit – ha kell, a földről felnyalva – hogy aztán két mondatot követően megint ugyanonnan folytassa: ahol a part szakad.

    ~

    anyám helyett anyám, vagy pót-anyám. amiben úgy vélem, hiányt szenvedtem a biológiaitól, azt másfél évtized lepergése alatt vele felépítettem apránként. és erre vonatkozó terv nem volt, az történetté formált másfél évtizednyi közös megélés és tapasztalat-egyveleg ezt a következtetést formálta fejemben. nyaraltunk, ettünk-ittunk, főzött rám, párnára hajthattam fejem nála, utaztunk, kacagtunk, bosszantottuk egymást, bántottuk egymást, és aztán megbocsátottunk. vagyis, lehet, hogy mélyvonulatban sosem haragudtunk egymásra.

  • legalizált kéregetés

    első alkalommal lépek be egy vendéglátóhelyre. a pulthoz állok, és keresem a másik oldalon álló, vagy járkálók egyikének tekintetét.

    ~ nyomkodja a telefonját, és unott arccal, hanyagul támasztja a falat. valószínűleg észlelt, és próbálja kiverni a fejéből, inkább marad belemélyedve a feed görgetésébe.

    ~ behajolok a pultba, és nem látok senkit a környéken. fülelek, csend. körbenézek, próbálok rájönni, vajon melyik arc lehet. ezalatt a félperc alatt néhányan látnak, de egyikük sem lép irányomba.

    ~ néhány másodperc után odalép, megkérdi, mit kérek. elmondom, készíti, visszafordul, fizetek, mindez kedves, de kimért stílusban zajlik: egy sima ki-szolgálás.

    és amikor fizetek, a terminálokon megjelenik a digitálisan adható borravaló százaléka. egyes kiviteleken kötelezően választandó – a nem kívánok adni kisebb betűmérettel, eltérő betűszínnel-háttérrel – amíg nem érintem meg az egyik lehetőséget, addig nem indul el a fizetés folyamata.

    a halkan intézményesített kéregetés egyik formájával kérdéseim merülnek fel:

    • ha először találkozunk, egy semmi különös (se +, se -) kiszolgálás végbemegy, mit jutalmazzak? been there, done that.
    • ha a minimumot teszi bele, vagy az alatt, mit jutalmazzak? vagy pont akkor jutalmazzak?
    • ha szuper jófej és kedves, mit jutalmazzak? keep smiling?
    • az eladási árba be van építve a bérük, mit jutalmazzak?
    • ha a bérük alacsony, azt miért véletlenszerű juttatással kompenzáljuk?
    • ha a jobbat, kedvesebbet, mosolygósat, szebbet jutalmazom, miért osztják szét napvégén egyenlően mindenki közt? tessék bérfejleszteni!
    • ha ez egy kommunális teljesítménybérezés, miért nem a munkáltató csinálja? kiszervezte belém a cég lelkiismeretét, jófejségét – emberarcú kapitalizmus.
    • miért kell mindenképpen az interakciómat kérni, mielőtt fizethetek? ha odaérintem a kártyát, akkor tekintse nullának a borravalót – van, ahol így működik.

    amikor rákoppintok a zérusra, mindig átfut a fejemen, ahogy beleköp a pizzámba, amint hátat fordítok.

  • van egy ötletem!

    szeretnénk valamit, sőt, lehetőleg mindent! pénzünk kevés van, azt felelőtlenül szórjuk, amitől kétségbeesünk, és még kevesebbet költünk, szóval olcsón kellene megoldani, lehetőleg ingyen. és legyen jó minőség!

    ötletemberek vezette hely halálra ítélt: elszakadva teljesen a gyakorlati valóság síkjától szállnak lámpagyúlásról-lámpagyúlásra, pont, ahogy a legyek. utánam a vízözön! vagyis nincsenek alapozott pillérek, tervek, csak néha összetettebb ötletláncok, melyben a láncszemek között lévő hiátusok már önmagában felkiáltóak. bizonyítani kíván? megfelelni? szeretve lenni? jó, utóbbi univerzálisan érvényes.

    kreativitásban határtalanok. meggyőzés-technikájuk fondorlatosan leleményes, persze, személyisége válogatja a hozzá illő fegyvernemet. elképesztő ötleteket mernek az óceánból láthatatlan csápjaikkal, és azokat verbalizálják. beszélnek. kezdet és vég nélkül, lehengerelnek, átütnek betonfalat, egyedül kivágnak egy mamutfenyőt – SZÓBAN.

    a gyakorlatiasság, épített világ, természet, környezet visszarettenti a fehér cápát egy csigaházba. repedezik a csigaház szürreális lakójától, és átlátni a hiátusokon: egy ember, aki fél. kicsit az élettől, kicsit magától, kicsit a léttől magától. látja körülötte a láthatót, mégsem képes kapcsolódni vele. érti, de nem érti.

    szoksz vagy szöksz?

  • késtél tán?

    -tudod, én azt gondolom, nem róhatom fel neki, hogy ezúttal ő késett a találkozónkról két percet, mert az elmúlt tíz alkalommal én késtem félórákat, és ezt az utolsó pillanatban kommunikáltam.

    -szerintem meg említheted. nem rónám fel, azt indokolatlannak tartom két perc esetén, viszont ha magadhoz viszonyítasz – ami érthető – akkor valójában elszakadunk az ideától, magától a rajtunk kívül álló jelenségen, ezesetben a találkozótól, melynek szent és sérthetetlen egysége az egyhelyen, egyidőben létezés a fizikai térben, és az egység szentségének tisztelete, ha megbeszélt időben, a megbeszélt helyen egyszerre jelentek meg.

    és ha szétfutnak terveid, kommunikálod a változást, kezeled a helyzetet.

  • szívességek hálójában

    ha egy országnak nincs identitása, személyenként úgy jelenik meg, hogy nem húzzák meg határaikat. kölcsönadod a láncfűrészt? múltkor odaadtam a sövényvágót. eszkalálódhat értékesebb, jelentősebb tárgyak, szolgálatok, segítségek irányába, és akkor már valójában késő: az elsőnél kell precedenst teremteni, és nem-et mondani. a számító elme e tekintetben félrevezet, úgyis kreál valamilyen magyarázatot, lehetséges jövőbeli eseményt, lehetőséget, amikor visszakérhetem. persze belevághatnék innen is páciensbe: érdekből cselekszem “jót”? és azt hiszem, hogy ez majd nekem is jót okoz…?

    munkavégzés tekintetében ugyancsak rendre deficites határokkal találkozom. tudom, szombat este van, de belefér még a konyha lekövezése után, hogy esetleg a bojlert is megnézd? fontosnak tartom ismételni: kérdezni bármit szabad. és ugyanígy szabad nem-et mondani, vállalva annak következményeit (mindig van, csak néha kevésbé fáj). persze, megnézem, de az plusz tízezer. ok-okozat, akció-reakció: az időt, figyelmet meg kell fizetni, legyen szó bármilyen tevékenységről. ennek tagadását behatóan, mélyreivódva gyakoroljuk évszázadok (?) óta itthon. s közben újra és újra rácsodálkozunk, hogy kilóg a fenekünk egy szakadt nadrágból, miközben pezsgővel koccintunk. gyere, megoldjuk okosba!

    a héten egy munkámban az ügyfél emberei, ahova rendszeresen betérek, és váltunk néhány mondatot, próbáltak rávezetni furmányos, duplán burkolt utalásokkal és máskor pedig teljesen általános kijelentésekkel: nagyon szeretjük a gumicukrot. a kollégáid nagyon jófejek. aha, szóval azt sugallja, hogy nekem hoznom kellene gumicukrot nekik. átvillant az agyamon, hogy hányszor álltam ugyanazon pult egyik felén korábban úgy, hogy tíz-tizenöt percig egyetlen ember nem nyugtázta jelenlétem, mindenki rettentően enerváltnak és elfoglaltnak tűnt. vagy az, hogy két héttel korábban felhívtak, hogy amit vittem, nem találják. a rendszerben bizalmatlanság ül, ember és ember közt semmiféle csiríz nincs, engem is kóstolgatnak hónapok óta, így minden ilyen átadást dokumentálok papíron. vagy az a merő undor, néma csenddel párosulva (ebbe a köszönés hiánya is beleértendő), mely ugyan nem rólam vagy nekem szól egyik-másik ottani munkatárs irányából, de mégis érzem, hogy nyirkos és hideg a levegő körülöttünk. vagy amikor bementem elszámolni-leltárazni, és fogalmuk nem volt, hogy amiket keresek, hol vannak. és akkor visszajött a szempillantással korábban beérkező mondat, és a jelentésének dekódolása: hozzak nekik gumicukrot. lehet, hogy cukorfüggők, és az elvonás tüneteit láttam…?

    ez az össznépi keresztül-kasul át- és behálózottság terhe redukálja olykor a mozgásteret zérus közelébe. mindenki függ valakitől, a másiktól, eladta a lelkét, elígérkezett, majd lesz egy visszautasíthatatlan kérésem később, megfelelés, kényszeresség, határok nélküliség. és ezek a szívességek általában tárgyi vagy dologi eredetűek, hisz’ mindig, immÁron legalább kétszáz éve mindig ugyanaz az alaptézis: ebben a földrajzi régióban nincs pénz. (spoiler: van, csak elképesztően hatékonytalanul, önösen, szűklátókörűen kezeljük.) tehát a pénz mozgása, forgalma alacsonyabb, feketébb, az állam mindent adóztat, hogy valami becsurogjon (szétosztása, felhasználása külön téma lehetne), nagy az adóteher, az emberek nem szívesen fizetnek ennyit (itt a kultúra is megszellőzteti jelenlétét), az ország bizonyos részei erősen fejlesztendők, de “nincs miből”. és ezért lassabb eljutni A-ból B-be, mint az indokolt a kor vívmányaival, minden egy kicsit szakadt, és ez a romkocsmásság ráül mindenre és mindenkire.

    még hosszabb is lehetne a kígyó farka, amibe beleharapva pörög a világűrben megállás nélkül, de meguntam gondolkodni ezen.

  • jó? rossz?

    úsztam évtized hosszban harminchármasban és ötvenesben, hason és háton egyaránt. egy dekád alatt rengetegszer a hátam közepére kívántam az iskola után, hol esténként, esetenként futással kiegészítve, rövidebb ideig triatlonként elütni a szabadidőmet – amikor mások mondjuk az ellenkező nemmel ismerkednek. ehhez valahogy társult a megvetés és undor egyvelege, régebb az úszómedencék óriási víztömegét kevésbé temperálták, így igen rövid volt a víz hőmérséklete. ki szeret téli hidegben hidegvízbe ugrani?

    ugyanakkor megfigyeltem, hogy az első százméter maga a kénköves pokol hetedik bugyra alatt helyezhető el, és ötszáz méter után abszolút bemelegszenek az izmok, és akkortól lehet (szabad) meghúzni, ésszel, persze. egyórás és körülbelül kétezerötszázméter ingázást követően mintha újjászülettem volna minden egyes alkalommal. rendelkezem egy olyan izomzattal, ami széleskörű mobilitást képes adni, rugalmas, és fejleszthető.

    jó volt iskola után ezzel tölteni két-három órát? rossz, hogy vannak önellátásra alkalmas izomzatom, ha kell tudok futni, mászni, úszni? jó volt kimászni a medencéből? rossz volt beugrani? akkor most jó úszni vagy sem?