Aroff

Úgy vélem, az egyre lassuló és csökkenő minőségű sejtreprodukció közben újra és újra mindenkiben felsejlő, és megragadó tudat a legveszélyesebb. Az, ami a változást, a belső megváltozáshoz képtelen, vagy nem akar adaptálódni: ellenáll az őt is befoglaló rendszer alapvető működésének. Enyves múltba ragad régen minden jobb volt, ha egyvalamiben teljes egyenlőség van kilenc miliárd ember közt. S miközben elmémben több ezer különböző szálon itt vagy ott meg-megállt az idő folyása – gondolok itt egy rég nem látott barátra például –, ha ezt elhiszem, zsákutcába juthatok.

A jelen pillanatban lenni nehéz: oly’ csekély, JELENtőségtelennek címkézett! Mikor holnap ötvenéves leszek! Vagy holnapután elutazom. Vagy tegnap sikerült a vizsgám. Hónapok, évtizedek ugyanúgy absztrakt fogalmak (JELENségek), mint a jelen pillanat. Percek óta, összefüggő jelenben (?) írom ezt. A ceruza hegye és a papír közti súrlódást hallgatom és látom, hogy tompul a ceruza hegye. A következő hegyezéssel pedig az egész rövidül, majd egyszer annyira, hogy nehezemre esik kézben tartani.

Észlelem a különbséget izomreakcióimban tíz évvel korábbi képességeimhez viszonyítva. A tónus lanyhult, a reakcióidő megnyúlt: ezt elmével nehezen felfogható konkrétan megragadni. Tranziens, ahogy az évszakok átmenete: folyamatos napsütésből és melegből egyszercsak úgy ébredem, hogy borús, szeles. Majd egyre gyakrabban, s végül döntően, meghatározóan. Mielőtt éppen teljesen belenyugodnék a méla melankóliába, jön a tél és mindent lefagyaszt, megdermeszt, hibernál. S mikor a kilátástalanság reménytelenségbe fordul, megpattan az első rügy. Sivár hideg kopárságban megjelenik újra a szín, majd termőre fordul minden.

Egy fűszál kiszáradása, új hajtás sarjadása, sejtek rendezett osztódása, mind zajlik, folyamatában alakul, változik. Emberként pillanatokra osztjuk, elnevezzük, hogy felfogjuk legalább részeit: ekkor ez történik, akkor meg az.

És az elme megtapad a rögvalón, kapaszkodik bele, érteni akarja, befolyásolni, alakítani, uralni. Jön egy elmélet, betonszilárdnak hitt vélelmezés cáfolata? Nem, nem, nem! Kivéve, ha érdekem, kényem-kedvem, célom szolgálja. Az ellenkezés hevessége összefüggésben állhat a megtapadás, elme-leragadás rétegzettségével, összetettségével. Kitartó munkával élethazugságokká fejlődnek: szellemi rák. És a megragadás szokások formájában a mindennapok JELENségeibe is finoman, apránként, átmenetekkel, egyre több és többször felbukkan, megtelepszik. Dehát mivé leszek, ki vagyok, ha a szokásaim nem lehetem?

Az elme tranziense a csend, hiány, űr, szünet. Amikor magamban és magamnak vagyok, észlelem változásaim: ez eddig nem így volt, zajlott, működött, történt. Érdekes felfedezni a gyári hibákat is: bizonyos mozdulattól mindig kattan halkan a könyököm. A mindennapos, rendszeres áldozat a fenntartás oltárán: legalább lassítandó az enyészetet, és nem feledve a természetet.

szeretem azzal nyugovóra hajtani fejem, hogy ma tanultam valamit, hogy egyetlen nyúlszőrszállal meghaladtam előző napi énem. hogy mit jelent a meghaladás? a szubjektív felfogásomban az objektumomról alkotott kép formálása. talán akivel úgy vélem, csúnyán beszéltem előző nap, ma másképpen alakult…vagy alakítottam? talán, hogy a milliószoros összetételű belső visszacsatolási láncra nem biggyesztettem még egy ellenőrző, felülvizsgáló funkciót az egyik hibázásom követően, amit rajtam kívül senki nem vett észre, nem okozott sem anyagi, sem természetbeni károsodást, értékcsökkenést. talán, hogy kétpercre, de minden visszacsatolást elengedtem egyedül egy erdő közepén a néma csendben.

s mindez olykor, sokszor csak hiú ábránd és ferdített interpretációja a tapasztalásoknak. amikor akarva előrángatok egy nüansznyi dolgot és a fifikás és rafinált észjárással addig formázom, amíg a kívánt hatást nem érem el: minden rendben, ma is tanultam valamit. és amivel ilyenkor nyugtatom magam: legalább élek, és ez a hullám: hogyan tegyek még egy fátylat a saját szemem elé.

a saját belső működés – és itt hoznám az időt, de inkább otrombán kitessékelem, és rácsapom az ajtót – és annak mélyebb, lassabban alternáló vonulatainak szemlélete, azok megélése, velőkbe mentése, majd precíz felidézése, összehasonlítása, változtatási pontok lehetősége, jövőbeli észlelési küszöb csökkentése – mind-mind kinyitható ajtók, járható utak, temérdek munkával, gyakorlással, nyitottsággal. random fact: minden emlékezés alkalmával nem csak olvasod, hanem észrevétlenül-óvatlan felülírod az emlék tartalmát. hogyan is mondtam tegnap, amit mondtam?

talán az is tanulás, hogy gyakorolod egyre kevésbé, ritkábban a saját gondolataidat címke-, minősítés-, ítéletmentesen hagyni létezni. ezt leírtam, akkor létezik?

mit hozol ki belőlem? mit hozok ki belőled?

a találkozások indukálta egymásra hatások mindig törpengésbe ejtenek. a felek történetté formált tapasztalásai eltérhetnek a fenti két kérdést illetően. aztán felteszem azokat a kérdéseket, hogy bennem milyen motiváció váltotta ki azt a viselkedést, amit? önmagam maradtam-e a helyzet(ek)ben, vagy befolyásoltak? ha befolyásoltak, annak kimenetele kinek az érdekét szolgálta? mit jelent egyáltalán “önmagamnak maradni”, amikor minden változik? megvédtem magam, vagy kiszolgáltatottá váltam? ha utóbbi, a kezébe adott fegyverrel lelőtt vagy plüssállattá formálta és fejbekólintott vele? mire mutatott rá bennem a kapcsolódás? mit tanulhatok, gyakorolhatok?

~

az unokatestvérének érzem magam. kedves, megértő, mintha ismerné a családom közelről, számos díszletben megfordultunk vegyes szereplők közt (ismeretlenek, ismerősök). szívesen vagyok vele, akár napokat. amikor elengedjük egymást, végtelen megnyugvást érzek, hiánytól mentesen gondolok rá, tudom, fogunk találkozni.

~

az általános sulis haverjának érzem magam. önző, a beszélgetést, narratívát neki kell uralnia: rólam nem kérdez. hallgatom, de már unom. reaktív energiák áradnak minden testnyílásából, érzem, ahogy rothad a gyümölcs belül, s ő ennek okát kívül keresi, kutatja, kéri mástól. a közelében kevésbé vagyok képes nyugton maradni: mennék odébb, nem kérek belőle. vámpírként zabálja a figyelem könyöradományként elejtett morzsáit – ha kell, a földről felnyalva – hogy aztán két mondatot követően megint ugyanonnan folytassa: ahol a part szakad.

~

anyám helyett anyám, vagy pót-anyám. amiben úgy vélem, hiányt szenvedtem a biológiaitól, azt másfél évtized lepergése alatt vele felépítettem apránként. és erre vonatkozó terv nem volt, az történetté formált másfél évtizednyi közös megélés és tapasztalat-egyveleg ezt a következtetést formálta fejemben. nyaraltunk, ettünk-ittunk, főzött rám, párnára hajthattam fejem nála, utaztunk, kacagtunk, bosszantottuk egymást, bántottuk egymást, és aztán megbocsátottunk. vagyis, lehet, hogy mélyvonulatban sosem haragudtunk egymásra.

első alkalommal lépek be egy vendéglátóhelyre. a pulthoz állok, és keresem a másik oldalon álló, vagy járkálók egyikének tekintetét.

~ nyomkodja a telefonját, és unott arccal, hanyagul támasztja a falat. valószínűleg észlelt, és próbálja kiverni a fejéből, inkább marad belemélyedve a feed görgetésébe.

~ behajolok a pultba, és nem látok senkit a környéken. fülelek, csend. körbenézek, próbálok rájönni, vajon melyik arc lehet. ezalatt a félperc alatt néhányan látnak, de egyikük sem lép irányomba.

~ néhány másodperc után odalép, megkérdi, mit kérek. elmondom, készíti, visszafordul, fizetek, mindez kedves, de kimért stílusban zajlik: egy sima ki-szolgálás.

és amikor fizetek, a terminálokon megjelenik a digitálisan adható borravaló százaléka. egyes kiviteleken kötelezően választandó – a nem kívánok adni kisebb betűmérettel, eltérő betűszínnel-háttérrel – amíg nem érintem meg az egyik lehetőséget, addig nem indul el a fizetés folyamata.

a halkan intézményesített kéregetés egyik formájával kérdéseim merülnek fel:

• ha először találkozunk, egy semmi különös (se +, se -) kiszolgálás végbemegy, mit jutalmazzak? been there, done that.
• ha a minimumot teszi bele, vagy az alatt, mit jutalmazzak? vagy pont akkor jutalmazzak?
• ha szuper jófej és kedves, mit jutalmazzak? keep smiling?
• az eladási árba be van építve a bérük, mit jutalmazzak?
• ha a bérük alacsony, azt miért véletlenszerű juttatással kompenzáljuk?
• ha a jobbat, kedvesebbet, mosolygósat, szebbet jutalmazom, miért osztják szét napvégén egyenlően mindenki közt? tessék bérfejleszteni!
• ha ez egy kommunális teljesítménybérezés, miért nem a munkáltató csinálja? kiszervezte belém a cég lelkiismeretét, jófejségét – emberarcú kapitalizmus.
• miért kell mindenképpen az interakciómat kérni, mielőtt fizethetek? ha odaérintem a kártyát, akkor tekintse nullának a borravalót – van, ahol így működik.

amikor rákoppintok a zérusra, mindig átfut a fejemen, ahogy beleköp a pizzámba, amint hátat fordítok.

úsztam évtized hosszban harminchármasban és ötvenesben, hason és háton egyaránt. egy dekád alatt rengetegszer a hátam közepére kívántam az iskola után, hol esténként, esetenként futással kiegészítve, rövidebb ideig triatlonként elütni a szabadidőmet – amikor mások mondjuk az ellenkező nemmel ismerkednek. ehhez valahogy társult a megvetés és undor egyvelege, régebb az úszómedencék óriási víztömegét kevésbé temperálták, így igen rövid volt a víz hőmérséklete. ki szeret téli hidegben hidegvízbe ugrani?

ugyanakkor megfigyeltem, hogy az első százméter maga a kénköves pokol hetedik bugyra alatt helyezhető el, és ötszáz méter után abszolút bemelegszenek az izmok, és akkortól lehet (szabad) meghúzni, ésszel, persze. egyórás és körülbelül kétezerötszázméter ingázást követően mintha újjászülettem volna minden egyes alkalommal. rendelkezem egy olyan izomzattal, ami széleskörű mobilitást képes adni, rugalmas, és fejleszthető.

jó volt iskola után ezzel tölteni két-három órát? rossz, hogy vannak önellátásra alkalmas izomzatom, ha kell tudok futni, mászni, úszni? jó volt kimászni a medencéből? rossz volt beugrani? akkor most jó úszni vagy sem?