Aroff

Álmomban vízcsepp voltam, osztható, osztott, mégis egy. Öntöttek milliórészre, elosztva maradtam teljes egész: minden bennem van, létezem. Szemléltem azonos társaim, néha egymásra gördítettek minket szinte végtelen: egyszer óceánban voltam hullámrész, máskor szomjat oltottam, megint máskor jégbe fagyva olvadoztam. Nem tudtam, hogy én vagyok, vagy ő van, és mi vagyunk – ezek a kérdések alattam és rajtam kívül álltak. Zuhogtam alá hegyi patakban, és vizeletként távoztam egy fára, hogy gyökérzetén felszívódjak, elpárologjak, felhőben megüljek, majd lehűljek, aláhulljak. Összegyűjtöttek, elegyítettek mással: ezek mind hatottak rám, és nem változtattak meg. Majd valami ősi történt, szétszakítottak: magam is rácsodálkoztam, milyen erő rejlik bennem, és mit szabadítottam a világra.

Egy távoli, másik dimenzióban felbukkant valami egészen más. Két, eltérő izzó-sugárzó tűzgömb. Más fényreflexió: szín; forma, különböző kisugárzás, eltérő alapmotiváció és belső. Ő van, ők vannak, ez alattuk és rajtuk kívül áll, megkérdőjelezhetetlen számukra: bezáródtak egy lehatárolt részbe a térben, melynek nagyobb hányada én vagyok, és amivel elkülönböznek egymástól és meghasadnak magukban. Tömegével vannak, s csak ritkán látni azonosat belőlük: mind egyediek, egyszeri, megismételhetetlen létezők az idő fogságában. Sokasodó, élénken zsizsegő-hemzsegő, teremtésre-rombolásra képes félistenek, akik valahol, valamiben teljesen egyek, azonosak és ezt ők általában nem látják. Áramlanak, hol egységben, hol megosztva: egyszer milliók, másszor egyedek. S kettéosztottságuk fakasztotta szorongást rászabadítják mindenre: engem is osztanak elemeimre, s csodálkoznak, mit szabadítanak a világra.

Szemléltem vízcseppként, csodálkoztam emberként.

Anyu elment. azaz nem, itt van, köztünk jár, de el lett némítva. hangja ugyan hallható mégis, de nem kíváncsi rá senki. asszony, hallgass! szeretné elmondani, azaz már nem is tudja, hogy szeretné vagy nem szeretné, inkább érzi, hogy szólása van: inkább kell, mintsem érdemes. *csattan a pofon* évtizedek, történelmi korszakok kitartó (gy)alázása, elnyomása, meg nem hallgatása, negligálása, kihasználása, megszégyenítése nyomait és terheit cipeli, s ezek nyomása alatt már szólni nincs kedve: behódol, hogy kegyelmet nyerjen.

és mindeközben látja, hogy Apu nem képes egyedül egységet alkotni, racionálisan akarja érteni azt, amit érezni lehet: ha képes rá. csak törtet, hajszol, felfal, elfogyaszt, önmaga vesztébe rohan és közben veri mellét sakálként üvöltve, igazát sulykolja minden porondon. egy elveszett, egykoron elhagyott gyerek felnőtt testet öltött, és akár funkcionál, akár nem, magányos bántottságával tölti ki az űrt énje és viselt jelmeze közt. egy valamit mégis kinőtt a felnőtt gyerek: az őszinte kíváncsiságot. erőnek erejével tart fenn látszatot, melyben megtűri Anyut, használja Anyut: belógó vendégként kéri a svédasztal szufléit, viszont visszautasítja a mosogatást.

Anyu Nincs Itthon. bárhova léptem eddig, hideg számítás, álság, ármány, áskálódás, bizalmatlanság, egyéni érdek, együttérzéshiány csap arcon előbb vagy utóbb. persze, volt, van kivétel. nincs közösség, mégcsak köz sincs, magányos farkasok kóricálnak ideig-óráig tervvel és céllal erre-arra, hogy aztán amikor saját lábukon valóban meg kellene álljanak akár többen, megfutamodjanak némán az egyedek: amikor elszántságot, erőfeszítést, hajlandóságot kell tanúsítani, résztvenni. nincs felelősségvállalás, de folyamatosan felelőst keresnek, terelnek, hárítanak, magyaráznak, kendőznek. mint egy kisgyerek. nincsenek gesztusok, előregondolkodás, önmagáért fellépő majd elillanó kedvesség (annál több érdek), nincs gondoskodás, törődés, türelem és figyelem. zsongó dongók repkednek az utcán, és ha összeütköznek, hadakoznak. és ezek az egyedek ugyan egyek, mégsem egységek: nincsenek egyensúlyban magukkal és környezetükkel. Anyu megértő ölelése vagyok.

tizenhatévnyi butaság uralma véget ért.

e szűk két dekádot az ostobaság, kapzsiság, jóravaló restség, megalkuvás fogalomkörei hatották át velejéig. másik, más, másság elítélése, attól való tartás, melyre félelemhullámokat gerjesztettek. elvakítás, kettősbeszél: mondom, amit hallani akarsz, és csinálom, ami nekem jó. beszűkült tudat, részegség a hatalomtól. nem kérdezem a másikat, nem nézem, hogyan csinálta más: erőből átnyomom, így lesz, ahogy én akarom. mímelték, amiben felnőttek, és ami fiatalkorukat meghatározta: lázadás, uszítás, hangulatfokozás. mindig a másik, valami külső ellen, és közben mintha tudomást sem vennének róla: ez ellen lázadtunk, legyőztük, mást is lehet csinálni. csak ehhez kevés volt a fantáziájuk, képzelőerejük. atyáskodás, ahogyan én gondolom, úgy lesz neked is: akkor is belefaragom a négyzetet a körbe, hülyegyerek!

bármibe fogtak bele, hol ócska másolás, hol burkolt lopás lett, sokszor mindkettő. historizáló épületek visszaépítése, vármegye és főispán rendszer visszaállítása, rendeleti kormányzás, agitációs propaganda. vagy formátlan funkcionalitás, vagy stilizáló hasztalan giccs. vagy ötcentis kilátó, vagy ötvenezres stadion. dacosak, mint a középső csoportos óvódások zöme: ha nem tetszik, duplázom, még egyszer megcsinálom! rétegzettség teljes hiánya, támogatások szórása, szellem beszántása, birkaság aratása. az érme másik oldala, amikor hülyének voltam nézve, és kezelve. az építőipar pörgetése, és jellemzően olyan műtárgyak (autópályák, hidak) vagy épületek, építmények felhúzása, melyek egyediek, és legfeljebb hasonlítani lehet másikhoz, annak árához,de mindenesetben gigantomán beruházás legyen. a héten kerestem egy négysávos autópályahidat a leértékelt bolti cuccok között, de nem találtam.

butának voltam nézve a boltban: árrésstopos csirkefarhát. kötelező informálás, hogy kisebb lett a termék. becsomagolt dohánybolt. fakardos hadonászás a multik ellen. rezsicsökkentés. látszatcselekvések, figyelemelterelések, addig is uralva van a narratíva, és nem valami mással foglalkozom. nem kérdeztek semmi lényegesről, nem diskuráltak országot érintő fontos dolgokról, de megkérdeztek arról, amire nyilvánvalóan a nép mindenkoron oszthatatlan: legyen béke! aki kérdezett: kussoljon! aki kétkedett: lapuljon! aki mást mond: takarodjon!

buták és gyávák. hangosan tudtak ugatni, mint kutyák a kerítés belső oldaláról, s mikor nyílt a kertkapu, iszkoltak be a házba, rögtön az ebédlőasztal lenyúló, cikornyás terítője alá. kiáltanak önkényt, korrupciót, leszámolást, fenyegetést, félve vonyítanak, nyivákolnak: pontosan azon vádakat, amiket ők kaptak. mert ennyire egyszerűek, hogy a kiforgatott jogrend után most annak kiforgatását kürtölik és kifogásolják egy áprilisi agymosó éjjelt követően szüntelen.

buták és naivak. hogy svédasztalos hotelreggeliként válogatnak nagyhatalmak asztaláról ínyenc, de drága falatokat, és mindezt egy függöny takarásában, nehogy a másik lássa, honnan és mit eszem. de jajj, nem olyan nagy egy hotel étterme, hogy évek múltán már ne tudná mindenki a másikról, mitől fosik, és mitől hízik, ki a kedvence, s kit rühell.

buták és kapzsik. kiépítették a nemzetinek keresztelt tőkésosztályuk, néhány tisztességes hízót, diverzifikált portfólióval, cégcsoporttal, részvényekkel, és további gazdasági formációk, módszerek alkalmazásával. van egy-két arc, akinek bizonyos keretek között lehet volt gondolkodnia és döntenie, de egyébként csak reflexiók a világon. adminisztratív, alvállalkozói, közvetítői, kiszolgálói, szolgáltatási szektorokra ráültek, mint kövér óvódás a modellautójára, így bekebelezve azt. Ezek közül bármelyik, ami igényel valamilyen fizikai teljesítményt (például határidőre leszállítani egy gépet, berendezést, szoftvert), az általában már többrétű szervezést, hozzáértést, összetett látásmódot, kommunikációs- és kompromisszumkészséget igényel, és ezekben rendre gyatrán teljesítettek. versenyezni nem mertek, hisz’ tudták: alulmaradnának.

buták és mohók. éket vertek a népbe, ember és ember közé, mondvacsinált okokkal, mesterségesen, hogy a legősibb technikához vezessenek vissza és maradjanak ott örökké, ahol vannak: divide et impera! és ezt tökéletesen, szépen kidolgozva művelték. hisz’ míg évekig el (le) voltunk foglalva egymás utálatával, addig mehetett minden úgy, hogy mindig is ment, és menni is fog.

kiárusítás piros-fehér-zöld pántlikával átkötve, kiszervezés, lerombolás, kiüresítés, kiforgatás, elkerülés, felelősséghárítás, szétesés, szétverés, központosítás, bürokrácia duzzasztása, pontszerű, nem átható és alaposan átgondolt stratégiával történő pénzlocsolás, tévedhetetlenség illuzórikus buborékja és kommunikációja, félelem- és gyűlöletkeltés, hergelés, vidék-város ellentét kiélezése, megvezetés, erőforrások felélése, mintha nem lenne holnap, elvakultság, elszakadás a kollektív valóságunktól, pillanaturalás, üres arcok üres, de beszélő fejjel.

és most, hogy alulmaradtak a választáson, bújt ki a szög a zsákból: tényleg buták. szétesett a csapat, kibeszélnek a kánonból, bujkál a kápó, néha itt-ott felbukkan. ugyanazon állításokkal, melyeket rájuk mormoltak mantraként tizenhat éven keresztül, diktafon pontossággal böfögik vissza az aktuális ellenfelükre, érvekkel, alátámasztásokkal, felépített beszédekkel, tüntetésekkel. kamerák, kényelmetlen kérdéssel érkező riporterek, médiumok kerülését követően újra tanulhatják az érvelést, legalábbis ami nem saját körükön belül, egymás taposásáról vagy felszopásáról szól. átható tagadásban vannak: elhiszem, hogy ezt beismerni nem könnyű, és nem gyors. akiknél repedezik a tagadás, dac, kitartás betonszarkofágja: távozzatok!

most, hogy megbuktak, a nemzeti tőkéshalak téli álomba merültek a láposba, ahol kellően zavaros a víz ahhoz, hogy ne legyenek láthatók. s hogy milyen alávalók: most, mikor összefogás és egység szüksége égető, belülről mételyezi, forgácsolja szét magát a közösség. a médiamágnás multimilliárdos egy forintot nem ad sajtójának, amit eddig megtett. ennyit az erőről, a vak hűségről, s a józan ész hiányáról.

tizenhat évre egy évszázad múlva pusztán már csak néhány mondatban fognak emlékezni, talán pár ezren. szándékosan nem írok tulajdonneveket, azt hiszem, enélkül is beírta magát pár évtizedre a világpolitikába. nem pont úgy, ahogy tervezték ők, hanem (-1)-es szorzóval. a lényeg valójában nem a név, hanem mögötte a jelenség, hogy ez hányszor volt már hasonló megvalósulásban, más szereplőkkel, más korszellemben, eltérő mélységben, és hogy mi, mindannyian, hogyan csúsztunk így bele ebbe (megint), és megfogalmazható-e az egyéni felelősségem?